Nem tudok délelőtt írni, még nagyon délután sem. Az oka egyszerű, bagoly vagyok, éjjeli bagoly, ne kelljen korán kelnem, de éjszakáig képes vagyok fennmaradni, ha úgy van kedvem. Milyen furcsa is az ember. A párom meg épp fordítottja, pacsirta a drágám, este elalszik a tévé előtt, de már hajnalok hajnalán képes kukorékolni (No, most akkor pacsirta vagy kakas?). Nagyon nem zavarjuk egymás köreit, talán ez a jó házasság titka? Nem tudni.
Múltkor sokáig ácsorogtam a Kossuth szobor előtt. Miután már elkészült, eredeti fényében csillogott. Mint köztudott, Horvay János készítette 1902-ben. Hová vagy mire is mutat Kossuth? Nem tudom, sokáig néztem a megformált arcot, a szemeket. Az a gyújtó hangú beszéd, itt Cegléden – talán akkor így nézett ki. Talán.
Cegléd Kossuth városa. Mondják. Minden tiszteletem Reznák Erzsikéé, de én azért nem hiszem, Kossuthnak nem volt városa Cegléd, csak járt itt, nem is igazán kedvelte a ceglédieket, miután egy agresszív ceglédi képviselővel összevitatkozott. A kialakult-kialakított Kossuth-kultusz hát ceglédi találmány. Szép, de nem igaz. De ha már ez sem lenne, akkor mi maradna?
Anyukámat infarktus kerülgette, amikor meglátta készülő kerítésünket. Csak ekkora? Igen, anya, belátnak, s aki akar, be is ugorhat. Ilyen alacsony. Szegény nem ehhez volt szokva, nekik háromméteres kerítésük van, hatalmas kapuval. Erődítmény. Tényleg nem lehet bemászni, átmászni rajta. Persze ez sem lehet akadály, ha valaki nem egyenes szándékokkal közeledik.
Tehát ezek a magas kapuk, kerítések még ma is jellemzőek ránk. A mi házunk, a mi várunk, senki ne lásson bele titkainkba, csak az jöhessen be, akit mi beengedünk, de mi a „lőréseken át szeretünk mindent látni, mindenről tudni. Tényleg ilyenek vagyunk. Nehezen fogadjuk be az idegent (talán sohasem), másokról mindig van véleményünk, magunkról egyáltalán nem, legalábbis nem hangoztatjuk, s azt sem szeretjük, ha mások teszik ezt.
Nekem szerencsém volt, néhány évig nem laktam itthon, láthattam másféle világot is, találkozhattam másféle gondolkodással is. Cegléd még mindig belterjes, hiú és konok. A genetikusan is meglévő tekintélytisztelet kiirthatatlannak tűnik, s kiváltképp működik az idősebb generációk felé. A lázadozó fiatalabbak csak titokban mernek lázadozni a szüleik ellen, s gyermekeiket is valamely furcsa liberalizmussal nevelik, amely bizony sokszor hiányos. A tekintélytiszteletet zsigerből elvetik, de még nem találták meg helyette a megfelelő értékrendet, ezért határozatlanok, mellékvágányokat keresnek, az iskolára hárítják a felelősséget, egyházakra bízzák őket, vagy egyszerűen csak hagyják nőni mindet, s csak néha sandítanak feléjük. Persze nem csak ők a hibásak. A világ is más lett, s Cegléd furcsa egyvelege a régi, zárt mentalitásnak, gondolkodásnak, s a mai hihetetlen szabadosságnak. Bizonyos területeken. Mert egyébként maradtunk ugyanolyan prűdek és álságosak, mint nagyszüleink voltak. Mindent tudni akarunk, de semmiről sem beszélünk, viszont ha cseresznyefánkról két ág átlóg a szomszédba, akkor cseresznyeszedés idején ásóval, kapával, villával próbáljuk visszahódítani az elkóborolt ágakat, s a tizenhét szem cseresznyét. Csodák persze vannak, előfordulhat olyan értelmezhetetlen viszoiny szomszédainkkal, amikor felhívjuk figyelmüket a tizenhét szem cseresznyére, s azt mondjuk, fogyasszák nyugodtan, egészséggel.
Aztán még azt is gondoljuk, mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak, legkedvesebbek (nézzetek csak meg nyilvános rendezvényeket). Kell-e még mást mondanom? Buta ötlet volt részemről a kérdezősködés. Tényleg elég olvasnom a blogot (bár nem mindig elég ez sem) kedves Nutella. Kíváncsi fáncsi vagyok. Pusztán ez az oka mindennek. De ez is ceglédi tulajdonság. Hát ne csodálkozzunk magunkon. Egy kicsit sem.
Pá:
Josephin
(Majd folytatjuk, mert most sok minden eszembe jutott még, de muszáj lefeküdnöm egy kicsit.)
