Biztos voltam benne, hogy a Várkonyi estről írt bejegyzésem kiveri a biztosítékot. Nem készültem rá, nem terveztem meg, spontán jött. És mi is az igazság ebben a kérdésben?

Ha Chatcherre hallgatnék, akkor nem mennék többé sehová? Ez butaság. Dreamcatchernek van igaza ebben a témában, nagyon nagy szükség van ezekre az estekre, karácsonyi és Anyák napi ünnepségekre... Sokat adhat a gyerekeknek, a szülőknek, talán a pedagógusnak is. És nem sok kellene hozzá, hogy jó legyen, hiszen megvan hozzá az akarat, az idő, az energia...

SZülőként én számtalan ilyen rendezvényen megfordultam, olyan gyerekeim vannak, akik élvezték ezeket az előadásokat. Én is. És nem a művészi élményeket kerestem bennük, hanem az emberit, a gyerekeket néztem és láttam, és elfacsarodott a szívem, amikor nem minden úgy sikerült, ahogyan ők azt elvárták (nem én!!!). Nem ők voltak a hibásak.

Számtalan nagyon jó produkciót is láttam, mert a padagógusok között is van olyan, akinek erre is van szeme, füle, stb. De nem mindenkinek. Tényleg nem sok kellene ahhoz, hogy ezek az estek rendben legyenek, csak ezeket a fülekkel, szemekkel bíró kollégákat, kolléganőket kellene meghallgatni, s nem eljátszani, hogy minden pedagógus tökéletesen jártas a művészetekben, a színházrendezésben, a dramaturgiában. Csak kicsi kellene levetkőzni a büszkeséget, és segítséget kérni, kedves füles-szemes kollégák, nézzétek meg mit csinálunk, segítsetek. Ennek oka egyszerű. Nem látjuk magunkat, s nem gondolhatjuk komolyan, hogy mi mindent tudunk. És ez rám is vonatkozik, bármennyire is nagyképűnek tűnök egyesek szemében.

Persze veregethetjük egymás vállát, s mondhatjuk, remek munkát végeztél, de mindketten tudjuk, hogy ez nem teljesen igaz. Csak kicsi kellene, hogy ne legyenek olyan statikusak, olykor ötlettelenek, máskor túlzó pátosszal teltek, és sokszor befejezetlenek ezek a rövidke darabok. Csak kicsi kellene. Megbízni a kollégában, beszélni, megbeszélni dolgokat. Mint a blogon is próbáljuk, mégha nem is megy mindig.

Szpokk azt mondja, unja ezt a „fröcsögést”, csakhát – én azért elég jól ismerem – a blog soha nem fröcsögött, csak úgy tűnt, ha érzelmeket, meggyőződéseket érintő témák, személyek kerültek szóba, akkor máris fröcsögésnek vélte a véleménynyilvánítást az, aki másképpen vélekedett. Nagyon sok témát, tényeket tudnék felsorolni, amikor mindenki csöndben volt, pedig lett volna miről beszélni, lett volna mit mondani. Nem tettétek. Moralizálhatunk, de ha a tényszerűséggel, a való világ dolgaival nem vetjük össze gondolatainkat, akkor ez nem ér sokat.

Erről jut eszembe, a ma megjelent 168 Órában Esterházy Péterrel van egy interjú, morálról, demokráciáról, politikáról van benne szó. Kíváncsi lennék a véleményetekre. S utána esetleg írhatunk válaszképpen Zimonyi Zita verseiből részleteket egymásnak. Hogy az egyensúlyra is odafigyeljünk.

Szóval, kedves Dreamcatcher, kedves Catcher, ne reménykedjetek, hogy a feltett kérdéseitekre választ kaptok. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához nem elég az önérzet. Sajnos.

Egyébként a kultúráról és hatásairól idézett rész nagyon figyelemreméltó. Ajánlanám a városvezetők figyelmébe, akik rendre nem jelennek meg kulturális rendezvényeken. (Most csak a plakátkiállítást és a Református Nagytemplomban rendezett fotókiállítást említeném, hogy egy kicsit ismét a fröcsögés is működjön.)

Hétvégén talán lesz időm, s visszatérhetünk a „mit kíván a magyar nemzet (és a Magyar Nemzet?)” című kérdésekre, és mit kívánna a ceglédi polgár.

Legyetek jók, és ne mérgelődjetek, itt (mármint az országban) lassan semmi sem lesz véresen komoly (vagy nagyon az lesz?) , de én azt hiszem, még mindig vannak fontos dolgok. A városban is.

(Azt meg már elfelejtettem, miért is adtam ennek a bejegyzésnek a szerencsejáték címet! Na, puff!)