Most el sem kezdem, mert valami közbejött. De folytatom. Ti is elkezdhetitek.

Pá:

Josephin

Szép verset írt Döbrentei Kornél.

Megyek az utcán (amikor még tudtam, s amikor még fogok tudni menni), s nem találkozom soha egyetlen emberrel sem, akire haragudnom kellene bármiért is. Valóban, a kövek. Tényleg így van, s én magam is azt vallom, harcolni kell. Próbálom is, saját eszközeimmel, de én még mindig azt gondolom, aki gyűlöl, az nem látja a célt, mert elfedi elméjét egy furcsa ködgomoly. Nem elemez, nem gondolja végig a problémát, nem tárgyalni akar, nem megoldani szeretne, hanem elpusztítani. A másikat, a vélt vagy valós ellenséget, a másik gondolatát, szellemét, az ágyát, házát, gyermekét, unokáját...

Amikor kinyitjuk a történelemkönyveket, akkor megpróbáljuk megérteni, hogy miért is kellett meghalni idők során ennyi embernek. Meg akartak halni? Nem hinném. Voltak „csúnya” időszakok minden történelmi korban, amikor nem csak a háborúk szedtek áldozatokat, hanem maga az elnyomó hatalom is. Bőven vannak hazai tapasztalataink.

Harcolni kellett, harcolni kell. Talán, bár ha belegondolok, számtalan háború elkerülhető lett volna, ha azok, kik döntési helyzetben voltak, nem egy eszményt kergetnek (legyen bár jó vagy rossz), hanem tárgyalni, megérteni, mogoldani akartak volna.

Elemzők szerint törvényszerű folyamat a szocialista utódállamokban a radikalizálódás. Számtalan embert ismerek az országban, mindenféle társadalmi rétegből, sok emberi sorsot is ismerek részletesen. Sokat gondolkodtam azon, vajon mitől válik az ember (sokszor tapasztalataival, élményeivel szöges ellentétben) valaminek (valakinek) az elvakult hívőjévé. Megint előhozakodhatnék a történelemmel, de nem leszünk tőle okosabbak (sajnos), mert a ma nem arról szól, hogy meg kellene értenünk folyamatokat, meg kellene értenünk egymást. Nem azt mondom, hogy egyformán kellene gondolkodnunk, talán épp a sokszínűségünk lehetne az erőnk, de mi a másságot, a másképp gondolkodást támadjuk, s nem a problémákat akarjuk megoldani. Harcolni akarunk mindenképpen, mindenáron. Vannak felbújtóink, de szükség se lenne rájuk, mert magunktól is kirántjuk hüvelyéből a kardot, ha épp úgy szottyan kedvünk.

Meg kellene békélnünk – adott keretek között – egymással. Teljesen mindegy, ki van kormányon, ha majd egyszer kimegyek ismét sétálni az utcára, akkor sem az fog érdekelni, hogy ki milyen zászlót lobogtat, hanem hogy milyen ember. Nem a dumájával győz meg, hanem amit tesz. S Cegléd kisváros ahhoz, hogy tudhassuk, ki mit tesz, s ki mit mond.

Nekem nincs okom haragudni senkire, sem Réthi Marira, sem Kozma Attilára, sem Arany Zsoltra, sem a polgármesterünkre, sem az alpolgármesterekre, sem Korondi Miklósra... Lehet, hogy nem mindenben értek velük egyet, de haragudnom nincs miért. Mint ahogyan nincs okom haragra Tarr Erikával szemben sem. Minden szavát és mondatát értem, azt is sejtem és megértem, honnan és miből táplálkozik ez a hit. Nincs vele bajom. Mint ahogyan a Horváthné és fia városi pályafutása miatt sem haragszom, legfeljebb azt mondom, nem értek ezzel egyet. S ha mindannyian harag helyett képesek lennénk pusztán csak elmondani a véleményünket, adott helyzetben hajlandóak lennénk közösen megoldani közös problémáinkat, ha hajlandóak lennénk egymásra mosolyogni, s leülni adandó alkalommal egy asztalhoz, meginni egy pohár bort vagy bármi mást, s hajlandóak lennénk beszélgetni úgy, hogy nem akarjuk mindenáron meggyőzni a másikat, akkor talán könnyebb lenne...

Most lemegyek ,s lefekszem kicsit a tévé elé, mert nagyon elfáradtam. Nem kapcsolom be, olvasni fogok. Talán nem Döbrentei Kornélt, de ez sem baj. És megbékélek. Önmagammal is.