(Azt hallom vissza olykor, hogy többen szeretnének velem kommunikálni, nem a blog nyilvánossága előtt, hanem a háttérben, de nem tudják, hová is kellene írniuk.

Az e-mail címem a következő: josephin@vipmail.hu

Lehet azt mondani, hogy ez a blog zöldszáma (vagy „zöldcíme), ahová bárki biztonsággal megírhatja gondolatait, véleményét, információt közölhet. Időm és lehetőségeim ismeretében megígérhetem, válaszolni is fogok.)

Tarr Erika a múltkoriban elgondolkodtatott, nem is a kirohanása miatt, mert azt nem lehet komolyan venni, hanem Dobozi Erika kapcsán, amikor azt fejtegette, hogy nem figyelünk oda eléggé egymásra, amikor pedig figyelnénk, sokszor késő. Van ebben valami...

Most ismét Aratóné Jutkáról fogok írni. Nem azért, hogy még nehezítsem a helyzetét. Reményeim szerint könnyíteni szeretnék rajta, bár nem tisztem, s nem hinném, hogy most pont én hiányoznék neki bármiféle formában is.

Biztosan sokan ismeritek őt, majdnem harminc éve tanít a Táncsics iskolában, már évtizedek óta az egyik húzóerő, az egyik „nagy név”, ha írhatom ezt, akiért sok szülő íratta gyermekét abba az iskolába. Az ilyen pedagógusok miatt volt valamikor a Táncsics a város egyik legjobb iskolája, nem Nagygyőr Árpád miatt, bár – mint a jelek mutatják –, egy igazgató akkor árt a legtöbbet, ha nem jó igazgató. Nagygyőr idején a Táncsics önjáró volt, működött, nem is olyan nagyon rosszul, mert az igazgató – szerencsére – nem akart mindenáron igazgatni...

De most nem is erről akartam írni.

Mindenki előtt ismert, hogy Aratóné Jutkával mi történt az elmúlt időben, RM egy tértivevényes levélben értesítette arról, hogy kirúgja az iskolából. Még annyi gerinc, jellem, becsület sem volt benne, hogy szemtől szemben mondja el neki. Ez sokat elárul vezetői és emberi kvalitásairól, de ez most nem számít, majd a bíróság elrendezi ezt az ügyet.

A napokban tudtam meg, hogy ennél sokkal nagyobb a baj, ugyanis Aratóné Jutka – járva ezt az érdemtelen és méltánytalan kálváriát –, váratlanul elveszítette a férjét is, nem csak az állását. Egyik pillanatról a másikra szívinfarktus vitte el. S innentől kezdve ez egy „másállapot”.

Nem azt várom itt a blogon, hogy Korondi Miklós virtuálisan hamut szórjon a fejére, hanem azt, hogy most ő legyen az első (ha már ilyen pancser igazgató mellett kampányolt), aki testület elé viszi Aratóné ügyét. Önkormányzati ráhatásra RM vonja vissza az elbocsájtást.

A polgármestertől, az alpolgármesterektől, az összes képviselőtől azt várom, emberséggel és tisztességgel álljanak Aratóné mellé, merjék és akarják kimondani, hogy döntésük felelősségét végre egyszer úgy vállalják fel, hogy újabb (az előzőnél átgondoltabb és emberségesebb) döntést hoznak. Azonnal. Mert ez innentől kezdve végképp nem szakmai ügy, s nem lehet mindenáron támogatni egy kisstílű igazgató kisstílű döntéseit. Ez innentől kezdve nem lehet személyes ügy Aratóné és RM között.

Bízom a városvezetők bölcsességében, emberségében, tisztességében, hogy ebben a „másállapotban” nem hagynak magára egy ceglédi polgárt, aki már letette ezért a városért, az oktatásért a névjegyét, egy olyan névjegyet, amely valószínűleg mindenki számára példaértékű lehetne.

Bízom a városvezetők belátásában, megértésében, mert ez már nem politikai színjáték, következmények nélkül, nem lehet politikai okból kinevezett papírfigurákra bízni a döntést.

Még mindig azt gondolom, Cegléd a mi városunk, valamennyiünké. Most ismét lehet bizonyítani.

Itt ülök egyedül a számítógép előtt, családom minden tagja alszik rajtam kívül. S azt gondolom fáradtságtól vöröslő szemekkel, hogy van remény. Kell lennie reménynek. Túlságosan kisváros Cegléd ahhoz, hogy ezt meg lehessen tenni, hogy ilyen úgy mellett szótlanul lehessen maradni. Azt hiszem.