Tudtuk, amit tudtunk, de hallani a hangokat, a mondatokat, hallani az emberi hangot és a rendszer eleve ítélkezni készülő, gyilkolni készülő üvöltését – megdöbbentő, megrázó, felkavaró...

Nem teljesen értem, miért is kellett erre hatvan évig (vagy tizennyolc évig) várni. Mi volt annyira titkos, annyira félteni való? Szégyellni való igen, az biztos, de ez a rettentő nagy magyar demokrácia 1990 után már lehetett volna bátrabb, erőszakosabban akarhatta volna a múltat tisztázni. Nem tette, nem teszi, még most sem, főleg nem méltósággal és alázattal.

A per hanganyagának nyilvánosságra hozatala sem zajlott egyértelmű tapsorkán közepette. Még mindig akadnak olyanok, akik úgy vélik, nekik több joguk van tudni, ismerni tényeket, mint másoknak. Mert hát ennek haszna is lehet nyilván. Nem csak tudományos, hanem anyagi is. És ez undorító.

Már nem is csodálkozom azon, hogy a fehérlovas főúrnak kultusza van ismét Magyarországon, hogy Trianon politikai eszköz lehet, ahelyett, hogy csak mély fájdalom legyen, és ösztönző a saját történelmünk megismeréséhez, megértéséhez...

Álszent nép vagyunk, már sokadszor írom ezt a blogon. Tizennyolc év telt el a rendszerváltozás óta, történelmünket azóta folyamatosan hamisítjuk, kisstílű politikai érdekek szerint változtatjuk. A közelmúlt történelméről meg néma csend, megvárjuk, míg eltelik ötven-hatvan esztendő, teljesen kihal az a nemzedék, eltűnnek dokumentumok, bizonyítékok, nem lesznek tanúk. Akkor lehet folytatni tovább ezt az egészet, ezt az önámítást, mellébeszélést...

Sajnálom, hgogy így történik, sajnálom, hogy ilyenek vagyunk. És már egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ilyen a mai Magyarország. Ezt érdemeljük, ezt kapjuk. Messze van Európa. Egyre messzebb. Sajnos.