Úgy nőttem fel, hogy a Vámosi-Záray duett, Kovács Kati és a többi hasonszőrű szórakoztató hangja lengte be a konyhánkat és egyetlen szobánkat a kicsit recsegős hangú rádiónkon és televíziónkon keresztül. Mert volt televíziónk, igaz lehettem vagy tízéves, amikor az első fekete-fehér Kékes tévé bekerült a lakás főhelyére. Benyovszky Móricról futott valami sorozat akkor, ünnep volt az a nap, amikor az aktuális részt vetítették.
Olykor voltak nálunk vendégségek, családtagok vagy rokonok jelentek meg, kicsípve magukat a Vörös Október Ruhagyár konfekciótermékeiben, a Kőbányai mellett házipálinka és homoki borok szerepeltek a „borlapon”. Persze nem volt borlap, kakaspörkölt rotyogott a kondérban, óriási tál nokedli és friss saláta dukált hozzá, s emelkedett hangulat, amely szörnyűséges magyarnótázásban teljesedett ki.
Mondom ma, szörnyűséges, de akkor tetszett, majdnem megtanultam én is, hogy száz forintnak mennyi a fele, meg hogy a rácsos kapu milyenre van festve. Amikor egyedül voltam otthon, a tükör előtt gyakoroltam én is, de valahogy soha nem úgy hangzott, mint szerettem volna, vagy a hangommal volt a baj, vagy a házipálinka, a homoki bor hiánya okozta a sikertelenséget, már nem tudom...
Szeretem a Pink Floydot, Ray Charlest, Chic Coreát, de Celin Diont is szívesen meghallgatom, a klasszikusok közül főleg az oroszok a kedvenceim, viszont sok-sok kisérlet ellenére sem barátkoztam össze az operával. Talán már soha nem is fogok. Sajnos...
Tábori Laci nem akar tagja lenni ennek a társaságnak. Értem. De ki a tagja? Senki, még én sem, csak az igény merül fel bennem mindennap, hogy ide üljek a számítógéphez, s leírjam, mit is gondolok. S lelkesen várom, hogy valaki válaszoljon, igénylem a kommunikációt, a visszhangot, értékelem, ha valakinek vannak gondolatai, van humora, s többet akar egy csetszoba kínálta lehetőségeknél. Lassan egy éve már, hogy többet akarunk, van olyan, aki itt van mindennap, s van olyan, aki csak betéved, van olyan, aki visszatér, s olyan is akad sok, aki egyetlen látogatás után köpködve és morgolódva távozik. De a többség akar valamit, valami mást, és másképp, mint eddig, s ez engem megnyugtat, mert arról szól, hogy van remény.
Kisfaludi Péternek igaza van, jobb kell mindig, mindenben, de Princepsnek is igaza van, mikor azt mondja, a semminél sokkal több a félig vag majdnem sikerült próbálkozás. Aztán Lexx megnevettet, úgy igazán, szívből jövően, s azt gondolom utána, nem minden olyan véresen komoly, mint sokszor előadjuk, és sajnos csak attól válik véresen komollyá, hogy elfelejtünk nevetni rajta, elfelejtünk nevetni olykor önmagunkon is...
Ma sem szégyellem, hogy tízévesen Vámosi-Záray és magyarnóta rajongó voltam. Még legalább négy évig, aztán megváltozott az életem, a templomi orgonahangversenyek, a Győri Balett előadása, Horváth Lajossal a Hamlet, Paál István rendezésében, aztán egy Grotowski rendezés, előadás, és a döbbenet utána évekig, hogy a világ mégsem az, mégsem olyan, mint én azt hittem...
Egy SBB (Silesian Blues Band) koncert, mely után (tizenhatévesen) egészen másképp kezdtem hallgatni a zenét. Kodályt nem szeretem igazán, de Bartókot igen, Pege Aladárt és Szakcsi-Lakatost sokkal jobban kedvelem (főleg Szakcsit), mint a Benkó Dixiland Band-et, bár sok koncertjükön voltam Benkóéknak is...
Éveken keresztül könyvespolcom legelőkelőbb helyén voltak az Örkény könyvek, Bergman filmforgatókönyvei, Camus, Nádas Péter, Esterházy Péter, Spiró... míg gyerekeim kissé át nem variálták a fontossági sorrendet. S akkor jöttem rá, másnak nem biztos, hogy az a fontossági sorrend, mint nekem, másnak nem biztos, hogy az tetszik, az esik jól, ami nekem. De nagyon örülök neki, hogy gyerekeim is tudják, vannak fontos könyvek, fontos zenék, fontos filmek, fontos képek... És van remény.
Tábori Lacinak is van igaza, amikor azt mondja, könnyebb kritizálni, mint megteremteni a színvonalat, összehozni egy jó írást, egy jó zenét, egy jó színházi előadást, egy kiváló író-olvasó találkozót. De ha meg sem próbáljuk, ha az esetleges kritikát sértésként éljük meg, akkor tényleg ne is próbálkozzunk semmivel. Tökéletesek soha nem leszünk, valóban, de legalább törekedjünk rá. Ez nem kerül semmibe.
Ettől érdekes és színes a világ, hogy ennyiféleképpen látjuk, éljük, gondoljuk, de azt azonban soha nem szabad elfelejtenünk, hogy vannak fontos könyvek, fontos zenék, fontos filmek, fontos képek... És egyéb elvek, értékek, amelyekről szintén nem szabad soha megfeledkeznünk. Ha tetszik ez, ha nem. Aki kiáll a pódiumra, a szószékre, közéleti, politikai szerepet vállal, tudnia kell állnia, viselnie a kritikát is, ha tetszik, ha nem. Persze kritizálni is lehet sokféleképpen, karcosan, finoman, kulturáltan, s erőszakosan. De akkor is tudomásul kell venni, akit kritizálnak, joga van megvédeni az álláspontját. Ha nem teszi, ha hallgat, az olyan, mint a beismerő vallomás.
Tábori Laci nem akar ehhez a társasághoz tartozni, pedig kellemes néhány napot töltöttünk itt vele. Nem baj. Maradunk még elegen. S várjuk a következő EP-színvonalú eseményt.
Josephin
