Igen. A magyar nép valószínűleg genetikailag kódolt arra, hogy saját maga ellensége legyen. Úgy tűnik, igazam volt ebben a Nyugat-Balkánban. Sajnos. Nem örülök ennek, egyáltalán nem.
Árpád óta (bár lehet, hogy már előtte is), tele van a magyar történelem alkalmatlan vezérekkel (királyokkal), s árulókkal. Hol ez, hol az.
Ma sem jobb a helyzet. Alkalmatlan vezérek, és árulók tömkelege. Miközben ott a tehetség is, az ámulatba ejtő, a csodálatos, csak hát... az alkalmatlan vezérek, és az árulók tömege.
Sajnos tényleg meg kell ismételnem: mit is várok én ettől a várostól, ennek a városnak – az úgymond értelmiségétől –, mit is várok én ettől az országtól, hiszen tele van önjelölt, alkalmatlan vezérekkel, és árulókkal...
Ez is demagógia. Ez is leegyszerűsítése annak, ami valójában van. Tudom. De ez van. Alkalmatlan vezérek, árulók, demagógia és egyszerűség. Érthető a keserűségem? Vagy nem?
Nem olyan régen voltam egy társaságban, ahol beszélgettünk a művészetekről is. Az egyszerű, hétköznapi embernek is van véleménye. De ne kérdezzük őt Keserű Ilonáról, vagy Dürerről, Rékassy Csabáról, netán Boschról.
A művészet élménye egészen máshol kezdődik és végződik egy átlagembernél, mint egy, a világot másképp szemlélő és befogadó embernél. Kulturáltsági szint, fok, mérce? Talán. Genetika? Talán.
Innentől kezdve nem csodálkozom a szellemi és kommunikációs impotencián.
Most elmegyek aludni. Fáradt vagyok. Genetikailag is. És innentől kezdve nem csodálkozom azon sem, hogy ki hogyan választ Istent, párt, pártot, és hitet. Ez van, kedves Princeps! Sajnos. Csodálkozol még azon, hogy én is kezdek demagóg és keserű lenni?
Üdvözlettel:
Josephin
