Egy szőlőhegy présházába szöktünk be, amely oda volt ragasztva a hegyoldalhoz, vastag, penészsagú hűvösséget árasztó falakkal. A hatalamas, százéves hordók között bújtunk el, s az első csókok ízét még ma is érzem. Olyan ez, amit soha nem felejt el az ember, a gerinc mentén végigfutó hideg fuvallatot, a bőr lángra lobbanását.
Nagyapám kiabálására lettem figyelmes, aki – akkor váratlannak és megfejthetetlenek tűnő okból – keresni kezdett bennünket. Ma már persze tudom, a gyakorlott szülői és nagyszülői szemnek azonnal feltűnik, ha két tini, egy lány és egy fiú (mert akkor még ez volt a normális) eltűnik a képből. Akkor nem sejtettem, nem értettem az összefüggéseket, bár lehet, ma sem.
Azt vettem észre magamon, hogy egyre gyakrabban tűnnek elő a semmiből emlékfoszlányok, képek, pillanatok, érzetek a múltból. Tisztán, érzékletesen, tökéletesen meghazudtolva a múló időt, s újra megelevenítve azt, amely már valójában soha nem történhet meg. Nagyanyám mondta mindig: azt már nem tudom, hogy két perccel ezelőtt mi történt, de hogy mit éltem át a háború alatt nagyapád nélkül, az olyan, akár a csoda. látom magam előtt pillanatról pillanatra, érzem a paprikás krumpli illatát, amit egy nagy kormos üstben főztünk a hegyen, a kivénhedt szőlőtőkék között, a zúgó repülők alatt...
Tényleg ilyen az emlékezet? Megőriz jót és rosszat? Válogatás nélkül? Talán igen. Csak mintha kicsit átalakulnának ezek az emlékek, nem vesztik súlyukat, ezt nem állítom, de nekem úgy tűnik, minden a helyére kerül. Az idő varázslata? Vagy csak a neuronok fáradása? Ezt sem tudom.
Amikor majd unokáink, dédunokáink emlékeznek, akkor mi marad meg a mai korból? Nem, nem a nehéz élet, nem a politikai vircsaft, a hazugságok,, a mellébeszélések, hanem nyilván az arcok, érintések, illatok és ölelések. Mert nyilván ezek a legfontosabb dolgok. S talán ebben a letisztult egyvelegben mi sem látszunk majd annyira csúnyának. Ebben talán még bízhatunk. Ebben az egyben.
