Nem is tudom, mit tettem volna. Azt sem tudom, hogyan. Húszévesen talán fegyverrel a kezemben rohangálok az utcán, negyvenévesen talán másképpen támogatom a forradalmat (egyes történészek szerint népfelkelést). Szerencsémre akkor még nem is éltem, ha ez szerencse.

1956 a magyar nép történelmének egyik legnagyobb, egyik legfontosabb eseménye, 1848-hoz mérhető. A miénk. Mindannyiunk tulajdona, értéke, kincse. 1989-ben, 1990-ben lett volna lehetősége a magyar népnek, hogy kellő tisztelettel, odafigyeléssel és alázattal fényes köntösbe öltöztesse az ünnepet. Nem tette. Nem igazán tette.

Az 1956-os forradalom emléke, üzenete köztulajdon. Hiába fáj rá a foga kisstílű politikai komisszároknak, újsütetű nemzetmentő szólovagoknak, az új szelekben pörgő-forgó ügyeskedőknek. 1956 a miénk. Lehet, hogy még ötven esztendőt is várnunk kell arra, hogy tényleg a miénk legyen, lekerüljön róla a sok mocsok, hazugság, ferdítés és kisajátítási manipuláció. Akkorra talán megértjük Nagy Imre üzenetét, addigra talán felnövünk saját történelmünkhöz, addigra talán gyermekeink, unokáink bölcsebbek lesznek hőzöngő, hazudozó, álságos szüleiknél, nagyszüleiknél...

Én ebben hiszek, nem az utcakő-dobálásban, nem a „gyújtó hangú” beszédekben, nem a fekete egyenruhában...

Reménykedem, hogy holnap csönd és nyugalom lesz, bölcsesség a hallgatásra, a múlt máig hallatszó hangjainak meghallására. Reménykedem, hogy ezeket a hangokat nem nyomják el a mikrofonok, hangfalak recsegése, a kirakatüvegek csörömpölése, a vízágyúk sistergése... Reménykedem. Ebben reménykedem. Mert nem csak holnap lesz, hanem holnapután is. És reméljük, még lesz azután is.