Az értelmiség felelőssége. Van-e értelme ilyen feltevést feszegetni? Van felelőssége az értelmiségnek? Biztosan van, bár különbséget kell tenni a hatalmat gyakorló és a hatalomból kimaradó értelmiség között. A hatalomból kimaradó értelmiség sértett, irigy hallgatással figyeli a hatalmat gyakorló értelmiséget. Sértett és irigy? Igen, s nem feltétlenül azért, mert a hatalomra lenne szüksége, hanem azért, mert a mindennapi megélhetését veszélyeztetve látja, s innentől kezdve a hatalom gyakorlói „csak rosszak lehetnek” a szemében. Ez így túl egyszerű? Talán igen.

A hatalomból kimaradt értelmiségnek nincsenek eszközei saját körülményeinek megváltoztatására, hiszen – többnyire alkalmazottként – a hatalmat gyakorlók a főnökei, a munkaadói, s ma a legfontosabb a biztos munkahely. Tehát az értelmiség zöme hallgat, nem véleményez, nem zajong.

Én két alkalomra emlékszem az elmúlt időkből, mikor az értelmiség (és nem csak  az értelmiség) határozottan fellépett bizonyos ügyekben. Az első a Várkonyi igazgatóválasztásakor volt, mikor Kozma Attilát tette meg igazgatónak az MSZP-s többségű testület, valamint a szennyvízcsatorna-hálózat tervezett költségvonzatának bejelentésekor.

Az első alkalommal „tüntetés” is volt a Szabadság téren, a második alkalommal a polgármesterrel és az akkori képviselőkkel küzdött a tömeg. Első alkalommal teljesen eredménytelenül, második alkalommal sokkal eredményesebben.

Az értelmiség felelősségéről beszélek, de nem nagyon hiszek abban, hogy konkrét elhatározás, az eszközök (vagy azok alkalmazásának) ismerete nélkül a hatalomból kiszorított (vagy csak kimaradt) értelmiség hatékony lehetne. Nem az. Talán Cegléd kisvárosi jellemzői is behatárolják, meghatározzák ezt a hozzáállást, de ha egy idegen fellapozza, megnézi a helyi média tudósításait, akkor azt gondolhatja, Cegléd egy csöndes kisváros, botrányok nélkül. Valamikor a Gerjepartban jelentek meg kritikai észrevételek az épp aktuális hatalom ügyeiről, s a Kék Újság halovány, eseti kísérletei érik el a három napig tartó csodák színvonalát, de ennek ellenére tényleg úgy tűnik, nálunk minden rendben van.

Persze én is azt mondom, nem lehet, nem szabad „polgárháborús” állapotokat létrehozni, ám ennél azért illenék fajsúlyosabban megjelenni az értelmiségnek a közgondolkodásban. A képviseleti demokrácia az elmúlt tizenhét évben nem volt igazán alkalmas a köz képviseletére, mint ahogyan a demokráciára sem, hiszen nagyon nehezen viselte még a legenyhébb kritikát is. Személyes támadásnak vették, bárkitől is érkezzen. A hatalmat gyakorló értelmiség nem szerette (s még ma sem szereti) a hatalomból kiszorult értelmiséget. Potenciális ellenfelet lát bennük, akik egyik pillanatról a másikra elragadhatják tőlük a hatalmat. Persze a hatalomból (és a normális megélhetésből) kiszorult értelmiség csöndben van, féltve azt a kicsit, ami még megmaradt, s nem próbálkozik ellenállással, csöndes beletörődéssel szemléli az eseményeket, s a túlélésre hajt. Érthető? Érthető. Megérthető? Megérthető.

De akkor mire várunk? Mit szeretnénk? A hatalmat gyakorló értelmiség önmagától nem fog „megjavulni”, nem fogja elvárni a kritikát, a véleményeket, nem fogja bevonni a mindennapi szakmai életbe a hatalomból kiszorult értelmiséget, nem fog nekik teret engedni. Meddig kell várnunk, hogy magjavuljon a világ, s hogy megjavuljunk mi is? Talán az idők végezetéig – ha nem fejlődünk kicsit addig.

A politika, s a hatalmat gyakorlók személyes emberi tulajdonságai csak rontanak ezen a helyzeten. A kicsinyes bosszúállás megkeseríti az összes hatalomból kimaradt életét.

Mi is az értelmiség felelőssége? Ugyan mondja már meg valaki.

Josephin