Tusolás után épp testápolót kentem a hasamra, amikor felnéztem, s a tükörben szembenéztem magammal. Mosolyogni akartam, de csak egy grimaszra futotta, olyan idétlen, kierőszakolt szájhúzásra, ami minden volt, csak nem mosoly. Leengedtem kontyba felfogott hajamat, s megpróbáltam ismét, de akkor sem lett jobb, biztatóbb az eredmény. Mi történt? Közelebb léptem a tükörhöz, s hosszasan vizsgáltam az arcomat. A szemeimnél akadtam el. Hosszú szempillák, nagy, barna szemek. Mindig ki voltam békülve a tekintetemmel, de akkor mégsem olyannak tűnt, mint megszoktam. Hosszasan szemléltem, kerestem az okát, vajon mi lehet a baj. A szembogár feketéje olyan volt, akár egy örvény, egy feneketlen kút, egy fekete lyuk. Semmi fény nem jött ki belőle, semmiféle varázslatos csillogás. Élettelennek tűnt. Már régóta láttam ezt, de nem akartam tudomást venni róla.
„Ami nem öl meg, az erősebbé tesz” – szól a mondás (bár talán nem pontosan idézem, s azt sem tudom, kitől származik). Persze arról nem vagyok meggyőződve, erősebb akarok-e lenni, vagy egyszerűen csak gyenge. Talán csak a gyengédség hiányzik, az, hogy valaki megérintsen, hozzám bújjon, megöleljen, és szeressen. Nem akarok erősebb lenni, tényleg nem.
Életem folyamán mindenki elvitte lelkemnek egy darabját, s az újabb kapcsolatok, az újabb barátságok pótolták a hiányzó részeket. Ha őszinte akarok lenni (s miért ne lennék az), deficitben vagyok. Többet vittek, mint hoztak. Az én édes, apró, ősz Nagyapám mondta mindig nekem, kislányom, mosolyogj, nem olyan nehéz, sőt, sokkal könnyebb, mint haragudni. Én is azt hiszem, igaza volt.
Cegléd nem hadszíntér. Nem szabad, hogy az legyen. Túlságosan kicsi ez a város ahhoz, hogy haragudjunk egymásra, túlságosan kicsi ahhoz (de szerethető), hogy a politika, az egyházak, a mindenféle ideológiák szétszabdalják, egymás ellen fordítsanak embereket, családtagokat, közösségeket. Cegléd a mi városunk. Mindannyiunké. Helyettünk senki nem fogja szeretni, legfeljebb magáévá akarja tenni, megerőszakolni, kisajátítani. De minket nem tehet senki magáévá, nem erőszakolhat meg senki, nem sajátíthat ki, mert sokan vagyunk. S nem akarjuk azt a fajta egyéni- és közgondolkodást, amely magáévá akar tenni. Nem kirekeszteni vagy kirekesztődni akarunk, hanem közösen beszélgetni, gondolkodni, közösen megoldani közös gondjainkat.
Valamelyik nap vonattal utaztam Budapestre. Ritkán vonatozom, nem szeretem, mert koszosak, büdösek, elhanyagoltak a fülkék, és sok utastársam szagát, hangoskodását sem nagyon viselem jól. Kivételesen nagyon korán indultam, s délután érkeztem haza. Leszálltam a vonatról, átgyalogoltam a siralmasan unalmas és bazári állomásépületen, kiléptem az ajtón, „beléptem” Ceglédre. Elhanyagolt, összegyűrt aszfalt, kátyúk a parkolóban, „ezer” autó összezsúfolódva (tényleg Cegléd lakóinak fele világgá jár dolgozni), szemét, kosz, jellegtelen és unalmas „városkapu”. Aki véletlenül vonattal jön Ceglédre, ez a kép fogadja, bár jöhet közúton is, másfelől, akkor sem sokkal jobb a helyzet, parlagfüves árokpartok, elhanyagolt útszélek, semmiféle szívhez szóló köszöntő. Azt nem lehet elmondani Ceglédről, hogy meglátni és megszeretni. Talán valami összefogás kellene. Meg lehet mozdítani az embereket ebben az ügyben? Biztosan. Csak akarni kell. Kicsit talán jobban, talán okosabban.
A heti Kék Újságban olvastam a helyi KDNP sajtónyilatkozatát. Nem tudom, ki a Bán Lajos, de a nyilatkozat se nem keresztény, se nem demokrata, se nem vélemény. Egy felesleges politikai blöff, majmolva az országos vezetést, a hírhedtté vált Semjén Zsoltot, a számomra kicsit sem szimpatikus, szerintem nagyon rosszul manőverező köztársasági elnököt. Mit is akarhatott ezzel a sajtónyilatkozattal Bán Lajos? Igazán nem tudom. Megszabni az irányvonalat? Egyértelmű tenni, hogy „nem a mi ízlésünk a Magyar Gárda”? Csakhát ez nem ízlés kérdése. Bán Lajos a „miheztartás” végett azért egyértelműsítette, hogy a helyi KDNP szerint Gyurcsány Ferenc „kommunikációs trükkje” a Magyar Gárda. Mit is mondjak? A helyi KDNP – úgy tűnik – nem fog soha intellektuális magasságokba törni, de akkor jobb lenne nem kiadni semmiféle sajtónyilatkozatot.
Keleti bölcsek szerint az igazság mások meghallgatásának és saját elmélkedésünknek a gyümölcse. Ennél a sajtónyilatkozatnál melyik hiányozhatott? Az országban melyik hiányozhat? Van egyáltalán olyan, hogy mindkettő jelen van? Van egyáltalán olyan, hogy igazság?
Azt látom, itt Cegléden is hiányzik mások meghallgatása, hiányzik a (közös) elmélkedés, s hiányzik az igazság.
Kedves Bon! Ugye még figyelemmel kíséred a blogot? Még mindig azt gondolod, a képviseleti demokráciában kell bíznunk? Csak bíznunk kell benne, vagy együttműködnünk, segítenünk, s ha épp úgy adódik, bírálnunk? Én az utóbbira szavazok. A bizalmat könnyű eljátszani, s nehéz visszaszerezni.
A városi honlap fórumán a fórumozók épp arról vitatkoznak a „polgármester nem válaszol” topikban, hogy itt a blogon is megjelent a hír egy napig (vagy talán még addig sem), hogy a Földi Laci lánya milliós szakértői díjat vett fel.
Levettem a blogról, mert nem láttam bizonyítottnak. A polgármester tagadja a vádat, nyilván érthető részéről a reagálás. Én hiszek neki, de még csalódottabb lennék, ha nem csak vádaskodásról lenne szó. Talán soha nem fogjuk megtudni, ezért én azt mondom, hiszek a polgármesternek. Az ártatlanság vélelme fontos. Aki pedig bizonyítani akarja az ellenkezőjét, tegye.
(Csak zárójelben jegyzem meg, nagy a csönd az iskolák körül. Szerencsére. Ez jelenthet jót is, de rosszat is. Hogyan muzsikálnak ugyan az új igazgatók? Majd kiderül).
Most befejezem, mennem kell, dolgom van.
Pá
Josephin
