Megnéztem az origo internetes hírportálon a Magyar Gárda avatását, s valóban megtaláltam a fotót. Lovas Ottó is ott feszít a képen, az új egyenruhában. Elszomorodtam, ha mondhatom így, mondhatom ezt. Mi visz rá egy ötven körüli értelmes férfit arra, hogy belépjen a Magyar Gárdába? Nem tudom, s talán nem is fogom soha megtudni. Kezembe vettem a tegnap megkapott Gerjemente legutolsó számát, s ismét átolvastam. Sokkal nem lettem okosabb, legfeljebb arra jöttem rá, ez is bizonyos látásmódja a világnak, legalábbis a világ egy részének, amelyet elkeseredett düh mozgat, hazaszeretetbe, magyarságtudatba burkolt gyűlölet vezérel. A vélt ellenséget le kell vadászni, el kell pusztítani!
Rendet akarnak, de csak az a rend jó, amelyet ők elképzelnek, más nem fér bele. Ha kell, akkor akár katonásdit is játszanak, lőtérre járnak gyakorolni, ha úgy gondolják, felfegyverkeznek, s lőnek majd. Az általuk ellenségnek tartott emberekre. Értem az indokaikat, melyeket felsorolnak? Igen, talán. Az ország nyomorúságáért valakit okolni kell, valamit tenni kell. Igen. De így? Ez a jó út?
Lovas Ottó, aki egyébként mentőtisztként, naponta életeket ment, ha oda kerül a sor, gárdistaként meghúzza a ravaszt? Aztán megmenti a lelőtt áldozatot hivatalból, hivatástudatból?
Haragszom Orbán Viktorra, haragszom Sólyom Lászlóra, mert itt tartunk. Haragszom Gyurcsány Ferencre, mert itt tartunk. Haragszom az engedélyező szervekre, az ügyészségre, haragszom mindenkire, aki ma Magyarországon fegyverrel akar igazságot szerezni, miközben látjuk, itt Cegléden is, hogy a legapróbb dolgokban sem vagyunk képesek egyetérteni, mert azt nézzük, azt akarjuk látni, ki „milyen színű”, s onnantól kezdve nem számít, hogy rendes ember vagy sem.
Most jön a jobboldal nehézlovassága. Mi lesz ebből?
Josephin