Mondhatnám azt, hogy szenvedek a melegtől. De nem a melegtől szenvedek. Vagy talán nem is szenvedek, csak tele vagyok kétséggel, féltéssel, bizonytalansággal...

A barátság egy furcsa intézmény. Törékeny, mint a kristálypohár, de ha finom vörösborral van töltve, rásüt a nap fénye, ezer színnel sziporkázik. Ha üresen áll, csak belepi a por. Figyelem az ismeretségi körömet, a kapcsolatokat, ki kivel és miért, hogyan, meddig. Akivel én képtelen vagyok kommunikálni, mert nem értjük egymást, az mással megtalálja a hangot. És fordítva is igaz, aki mással nem ért szót, velem képes órákon át beszélgetni. Furcsaságok ezek, az emberi lélek kiismerhetetlen útvesztői.

Mindenkinek van véleménye mindenről (és talán mindenkiről). Csak nem mindenki mondja el. Vagy elmondja, s értetlenségre talál. Vagy a vélemény nem állja meg a helyét. Mennyire másképp látja mindenki a világot. Ugye, az éremnek sok oldala van. Kinek melyik csillogóbb, melyik szimpatikusabb. Mert azt akarjuk látni a világból, ami nekünk emészthető, ami nekünk mond valamit, ami minket igazol, ami minket erősít. Dehát ez nem így működik.

Senki sem szereti, ha rosszat mondanak róla, főleg akkor, ha az állítás igaztalan, ha rosszindulatú, ha ártani akar. Az őszinte, emberi hangú kritika mindig segítség. Ha más nem, akkor tükör. Nézz bele, s meglátod magadat. Nem biztos, hogy tetszeni fog a tükörkép, de az is te vagy, mert minden cselekedeted, minden gesztusod, minden szavad és pillantásod visszatükröződik másokban, másokról. Nem tetszik a tükörkép? Változtass rajta. Nekem sem mindig tetszik a sajátom, de elgondolkodtat az, amit látok. Nem biztos, hogy tudok rajta változtatni, de mindig jobban szeretem azt, amikor valaki egyenesen megmondja a véleményét, mintha mosolyogva a szemembe hazudik.

Ezért tartom nagy becsben a barátaimat. Mert ők akkor is megmondják a véleményüket, ha az épp nem a legpozitívabb. Mert szeretnek, s én is szeretem őket.

Mi is szerethetnénk jobban egymást!

Puszi:

Josephin