Nem nagyon kedvelem az országos politikát, volt valamikor valamilyen hitvallásom, fiatalként üdvözöltem a rendszerváltozást, de mára belefáradtam abba, ami a médiában, a Parlamentben folyik. Talán azért, mert közben gyerekeim születtek, családom, barátaim, állásom van, így a dolgok prioritása megváltozott, az a rendszerváltó lelkesedés elmúlt bennem, amely sokáig ösztönzött nagy dolgok megálmodására. Persze ma már nem tudom hová tenni Orbán Viktor népmesei hőssé válását, mint ahogyan az arctalan szocialista párt sem hoz izgalomba. Olyan állapotba kerültem, mint a hatvanas években a hippik, „szeretkezz, ne háborúzz”, üzenhetném Orbánnak és Gyurcsánynak is, de ők nem törődnek velem és mással sem, csak a politikával, a hatalommal, és a velük járó pénzzel, hogy ennyire leegyszerűsítsem és nullára írjam a magyar politikai selejtet.
Különösebben egyik pasi sem a zsánerem, de egy-egy szeretkezést felvállalnék velük – mégha nem is oly nagy lelkesedéssel –, ha önként felállnának székükből, s örökre eltűnnének a szürke hétköznapokban.
Normális országot szeretnék végre, normális országot, normális életet, boldogulást, jó bulikat, kellemes társaságot, értelmes beszélgetéseket.
A közbeszéd is alakulhatna másképp, s most nagyon kíváncsi vagyok, mit kezd Magyarország az EU-ban elfogadott új törvénnyel, mely szerint a gyűlöletbeszéd büntethetővé válik. Nyilván magyar megoldás születik majd, egy-két nagy hangú kisembert bezsuppolnak néhány hónapra, egy-két évre a dutyiba, a nagyok meg továbbra is büntetlenül, mindent jól kimagyarázva és megmagyarázva szidják tovább a Parlement másik felén ülőket.
A nép meg kapkodja a fejét, beáll egyik vagy másik tábor mögé, átveszi a központi stílust, s mindig a másik lesz a hibás. A népnek pedig nem ez lenne a dolga, hogy köpködjön, bér az sem, hogy zokszó nélkül eltűrjön mindent. Nyilván nem a szeptemberi eseményeket kívánom etalonként feltüntetni, törni-zúzni nem lehet. A népnek gondolkodni kellene végre, kiállni törvényes keretek között jogaiért, saját érdekeiért. Van egy barátunk, aki munkajogász, s mesél történeteket arról, mi is zajlik nálunk, a munkaadók miféle aljasságokra képesek a munkavállalókkal szemben. A munkavállalók zöme meg áll mint a birka, nem fordul bírósághoz, mert nem tudja megfizetni az ügyvédet, nem hisz a bíróságok pártatlanságában, s nem hisz önmagában.
Mindenki felháborodott a vizitdíjon, a bejelentett egészségügyi reform egyes elemein. Ezer véleményt hallottam már, sokan félnek a több biztosítót engedő egészségügyi biztosítási rendszertől, mások azt gondolják, egy kellene csak, de az jól végezze a dolgát. Nem én fogom megmondani, kinek is van igaza, de az biztos, múltkor voltam egy orvos lakásában. Meg kellett állapítanom, nem a lecsúszó középréteg elkeseredett képviselője töltögette poharamba a finom italokat. És még csak nem is sztárorvosnál voltunk, csak egy közrendű kecskeméti traumatológusnál. Férjemmel meg is állapítottuk otthon, valami nagyon nincs rendben ebben az országban, ha a dolgok és a fonákjuk ennyire távol állnak egymástól.
Helyben, itt Cegléden miért menne másképp. Emlékezzünk csak vissza a szennyvízcsatorna-építés kezdete előtti zűrzavarra, a mellébeszélésre, a hazudozásra. Mai napig nem derült ki az igazság. Akkor a Fidesz kihátrált Sós János mögül, ma az a Kovács Gábor a Víziközmű Társaság elnöke, aki akkor, látva a lakossági felháborodást, hirtelen nem adta nevét az ügylethez. Valami megváltozott azóta? Ha igen, tájékoztassatok engem is, mert akkor nyilván nem figyeltem eléggé.
Olvastam valamelyik nap a helyi újságban a volt jegyzőnővel készült interjút. Azt mondja a szakma és a politika harcában a poltika győzőtt. Bocsánat, de felröhögtem, annyira, hogy melleim majdnem kiestek melltartómból. A jog ugye azt mondja, fontos az ártatlanság vélelme, én viszont Balogh Edit doktor esetében nem hiszem, hogy az egymilliárdos költségvetési hiány kapcsán ő a megtestestesült ártatlanság. És akkor még szakmáról beszél. Sós János az új Renaultjával autózgat a városban, a jegyzőnő gondolom felvette azt a néhány milliócskát, ami „lelépési szájbefogási fájdalomdíjként” talán megalapozza további életét. Sós János éldegél palotácskájában, Balogh Edit jegyzőasszony kifizetve, de arról nem szól a fáma, hogy ki a felelős az egymilliárdos hiányért. Leépítések, összevonások, pénztelenség, s lassan eltűnik mindenki, akit meg kellene kérdezni, lányok és fiúk, hogyan is volt ez?
Most be kell fejeznem, mert dolgom van, de reményeim szerint ma még visszajövök.
Lányok és fiúk! Terjesszétek blogcímemet, reagáljatok, adjatok tanácsot, segítsetek. A háttérben vannak tanácsadóim, de szeretném, ha a nyilvánosság előtt is felvállalnátok, mégha álnéven is a kommunikációt. Az e-mailemre is írhattok, ha csak témát akartok megjelölni!
Puszi:
Josephin
