Antall József néhai miniszterelnöknek nem az egyetlen tévedése, hogy „Csak a keresztény Magyarországnak van jövője!” A normális Magyarországnak lett volna (vagy lenne) jövője. István király idejében talán érthető volt egy ilyen mondat, de a XXI. század elején nem. S nem azért, mert a kereszténység korszerűtlen, hanem a keresztény gondolkodás, a hozzátapadó sok sár és szenny, az egyházak versengése és akarnoksága, a sok kétszínűség és politikusi erényeket csillogtató egyházi megnyilvánulás miatt tűnhet úgy. Persze számtalan ellenpéldát is felsorolhatunk, amikor az egyházak példamutató módon tevékenykednek.
Aztán itt van doktor Csáky, aki erre azt nyilatkozza, hogy nem korszerűtlen ma ez a gondolkodás. „Az egyetlen lehetőség, különös tekintettel a jelenlegi morális válságból történő kilábalásra.” Egy országosan ismert „arc” ezt mondja, s én szomorúan veszem tudomásul, hogy szerinte utolsó reménye megtépázott hazánknak a Jóisten. És ezzel se lenne baj, ha mindenki így is gondolná, s a kereszténység erkölcsi tanításait alkalmazná a mindennapi politizálás során, s nemcsak a píármisék píárimáiban jeleskedne...
Mégiscsak jobb lett volna egykor (és ma is) egy normális Magyarországban gondolkodni. De ez valahogy nem megy nekünk. Most itt állunk a sokk- és patthelyzetben, Gyurcsány miniszterelnök, az MSZP és az SZDSZ leszerepelt, erősödik a Jobbik, a Fidesz meg dörzsöli a tenyerét. Szinte erőlködés nélkül fog ölébe hullani a hatalom, még akár kétharmados parlamenti többséggel is, ha addig tényleg nem „dobja be magát” a Jóisten.
Elemzők szerint semmi jóra nem vezet az ország jelenlegi állapota, s miközben eltelt tizennyolc év a rendszerváltozás óta, szinte alig vagyunk előrébb, mint akkor. Ha gondolatban felidézem az eddigi miniszterelnököket, akkor egyet sem tudnék említeni közülük, aki igazán értett volna a dolgához, s akit ne érdekelt volna jobban a hatalom megtartása, mint a tényleges, hozzáértő cselekvés. Kétszer történt meg eddig 1990 óta, hogy az ország vészesen közelített a csődközeli állapothoz, az elsőt Bokros Lajos számolta fel hírhedt (bár hatékony) Bokros-csomagjával, míg a másodikat Gyurcsány a konvergencia programmal. És közben mi történt? Sok minden, vannak eredmények, hullámvölgyek is, de a politikai elit soha nem volt hajlandó politikai céljait feláldozni a valós reformok, a valós átalakítások oltárán. Az egészségügy, a nyugdíj, az önkormányzatok, az oktatás – hogy csak néhányat soroljak fel – toldozgatásokkkal és kisérletezgetésekkel lett „ösztönözve” (és megbolondítva). Egyes közgazdászok meg azzal a marhasággal jönnek mindig, hogy vissza kell fogni a fogyasztást. Valóban, a nép a bűnös az ország jelenlegi helyzetéért. Mert a nép eszik, iszik, fűt, világít, vásárol, s még fizetést is akar kapni, amelyből képes megélni. Na, ez aztán borzasztó elképzelés...
Az oktatásban a bolognai-rendszer, a mindent nyelvvizsgához kötő ésszerűtlen követelményszint bevezetése nem tette jobbá az oktatást, csak őrületbe kergette a pedagógusokat és a diákokat is, miközben maguk a diákok (a felmérések szerint) nem mindig ütötték meg a nemzetközi szintet...
Aztán sorolhatnánk még a példákat a bűnözéssel, kábítószer-kereskedelemmel, a korrupcóval, a számla nélkül felvehető képviselői költségtérítéssel, a ....
A baloldal rettegve vizionálja a 2010-ben esedékes választásokon Orbán Viktor kétharmados győzelmét, s mintha ördögöt látna, „hányni kezdik a keresztet” őrült vehemenciával, pedig ez a jobboldal eszköztárába tartozó dizájnelem.
Itt tartunk most. És nem tudom, tartunk-e igazán valahol. Pedig jó lenne már. Jó lenne hirtelen egy Kossuth, egy Széchenyi, egy Deák, nekünk egy Gubody. Szép álmok, szép remények. De Csáky doktor is megmondta, utolsó és egyetlen reményünk a Jóisten. Hátha ő komolyan vesz bennünket.
