Még soha nem voltam munka nélkül, nem voltam munkanélküli, kivéve azt az egy-két hónapot, amikor még az előző rendszerben két munkahely között „lébecoltam”. Persze nem lehetett sokáig, a KMK (közbeszélyes munkakerülés) réme fenyegetett, s akkor én még nagyon törvénytisztelő polgár voltam, nem mintha most nem lennék az.
Amnéziás állapotaimban azt sem tudom, mi volt régen, de ha igazán amnéziás akarok lenni, akkor most nem akarom tudni, hogy mi is van körülöttem. (Kedves Amnézia! Az ember nem felejt el semmit, csak úgy csinál. Vagy nem csinál úgy. A barátságok tértől, időtől, politikai helyzettől és menstruációs ciklusoktól független állapotok. De ezt Te épp annyira jól tudod, mint én.)
A mai diplomakórós világban semmit nem jelent a diploma, vagyis a tartalma státuszhoz kötött. Diplomás segédmunkásokkal van tele az ország. Diplomás ország vagyunk, ahol sok a diplomás, de kevés az értelmiségi, s még kevesebb az értelmes. Az oktatás üzlet lett, a szakképzés szintén.
Kedves Sanyi bácsi, az én egykori általános iskolai tanítóm soha nem bántott. Imádtam, bár a fiúk olykor kaptak tőle néhány fülest, de azok inkább csak legyintések voltak, nevelő célzatúak, hogy tisztázza az erőviszonyokat. Tisztázta.
Hajaj, ma már ha egy pedagógus megpofoz egy gyereket, akkor nagy a baj. A szülő felháborodik, beront a tanárhoz, és... Mert a jogok, kérem, jogok. Igazság szerint én magam sem örültem vona, ha bármelyik pedagógus megpofozza a kölkömet. Az nem az ő dolga, talán az enyém. De ennyire nem lehet „lehülyíteni” a pedagógusokat, hogy (például csak) szülői beleegyezéssel lehet a kábszergyanús gyereket orvoshoz vinni, vérvételt kérni, stb.
Ezek nem személyiségi jogok, hanem baromságok, akárki találta is ki, ha egy gyereken látja a pedagógus, hogy gáz van, akkor nincs mellébeszélés, orvos, rendőrség, számonkérés. A szülőnek előbb kellene jelen lennie, nem csak akkor, amikor gyermekének (és neki is) felelősséget kellene vállalnia...
De ilyen a világ. Ha a Hotel Aquarell mesélni tudna, hogy ki jár oda, s miért. A paparazzik jól megélnének, ha Ceglédnek lenne hírértéke. De nincs.
Nincs Cegléden elég munkahely? Hát mitől lenne? Ipari termelés alig van. Nem lehet mindenki kereskedő, biztosítós vagy bankos. A városközpontban lassan már csak bankfiókok vannak. Kíváncsi vagyok, a városházát mikor adják ki valamelyiknek.
A városközpontról jut eszembe, kíváncsi vagyok az új forgalmi rendre. De ennek sincs jelentősége, mint ahogy szinte semminek sem. Zimonyi Zitáról is hallottam újabb híreket, de most nem árulom el, nem akarom Cobrát inzultálni. Meg ennek a hírnek sincs jelentősége.
A számítógépem kidobott. Leállt, elindult, s most vigyorog. Szeretnék megölelni valakit, hogy érezzem a szuszogását, a leheletét, mellkasának emelkedését és süllyedését, ujjainak érintését... De ennek sincs jelentősége.
Most befejezem. Olvasni akarok. Nem beszélni senkivel, nem gondolni semmi másra, csak amik a betűk között, alatt, felett, mögött vannak...
Ugyan, ne szomorodjunk neki ennyire. Majd lesz még jobb. Ha mégse, akkor meg mindegy.
Aludjatok jól.
