Barátnőmet is megfűztem, s elmentünk a Holocaust megemlékezésre. Ismét dicséret a Közgáznak, az ünnepi rendezvénysorozat újabb fontos eseménnyel öregbítette az iskola hírnevét, s valójában az önkormányzatnak is dicséret jár, hogy helyet adott, sőt, maga az alpolgármester próbálkozott megtartani a beszédet. Ez előélete kapcsán tényleg szép volt tőle, még a beszéddel sem lett volna baj, kár, hogy ha beszélni nem tud, akkor legalább olvasni tudna, ha már elvállalja az ilyen felkéréseket.

Feldmájer Pétertől (úgy finoman és áttételesen) meg is kapta a magáét az árpádsávos zászló szalonképtelensége okán. Nem tudtam eldönteni, hogy miféle gondolatok járhattak Takáts László fejében, arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni, de remélem, valami járt...

Nagyon sajnáltam, hogy a Kisfaludi István fotóiból összeállított vetítés nem olyan jól sikerült, mint sikerülhetett volna. A szervezők közül senki nem gondolt arra, hogy a külső fények sápadttá és halovánnyá tették a remek fotókat. (Én láttam előtte számítógépen, a ceglédi imaházról és a temetőről készült fotók abban a közegben, abban a hangulatban sokkal mélyebb nyomot hagyhattak volna a közönségben.)

Szóval zömében rendben volt ez az egész. Viszonylag sok könyvet olvastam, viszonylag sok filmet láttam ebben a témában, de bármikor hasonló szituációba kerülök, mindig a hideg szaladozik a hátamon.

Utána beültünk a barátnőmmel egy kávéra, s arról beszélgettünk, az lehet az egyik nagy probléma Magyarországon, hogy a mai napig sem számoltunk el önmagunkkal, nem néztünk szembe történelmünkkel, nem vizsgáltuk meg tetteinket. A magyar történelmet egyes szónokok, politikai erők úgy használják, mintha csak a bulvársajtóba írnának, mindegy, hogy igaz-e, amit állítanak, vagy sem...

Remélem, gyerekeink már sokkal bölcsebbek lesznek ellenségkép-gyártó, bűnbakokat kereső, hazudozó, mellébeszélő szüleiknél, nagyszüleiknél...

Egyébként valamerre már el kell mozdulni, s nem azon kell mérgelődnünk, hogy a Tarkó Ilonát méltán megillető dicséretek mellett kritika is érte, hanem azon, hogy nagyon sokszor még mindig kritika, ellenvetés nélkül fogadjuk el, ami velünk történik. Pedig az elmúlt néhány hét (köszönet ezért ismételten azoknak, akiket illet!) megmutatta, Cegléd mégsem egy halott város, mert van igény fontos dolgokra, áhítjuk az Esterházy Pétereket, meg tudunk emlékezni méltósággal, ha méltósággal akarunk emlékezni, s tudunk örülni egymásnak. Tényleg van remény.