Lezajlott az ünnep. Már nem volt olyan nagy az igyekezet. mint tavaly. Csak momentumokról tudok én is, de volt olyan, ahol én is ott voltam.
A Szabad Sajtó Napja csöndben lezajlott. Tizenhat órakor kezdődött, de tizenhétkor már semmi nem volt. Ennyire fontos a szabad sajtó, pedig legalább évente egyszer találkozhatnának, beszélgethetnének a „nagyok” és kicsik, kicsit többet. De nem fontos ez.
RM valamiéret kiakadt a pénteki koszorúzáson, valami nagyon nem tetszett neki. Etikátlannak minősített valamilyen akciót, s a bukszuson át feldúltan távozott. Arany Zsolt apró csemetéjén akkora kokárda virított, hogy alig fért el a babakocsiban. Nem elég elég hamar beleplántálni a gyerekbe a magyarságtudatot. S ennek látszódni is kell. Legalább látszódni.
Szombaton délelőtt nem voltak annyian az ünnepségen, mint tavaly. Dr. Harrach Péter felejthető beszéde nem dobta fel az ünneplő ceglédieket. Földi László meseországot csempészett szavai közé, persze Wass Albert sem maradhatott ki. Köszönni a polgármester még tud. Kedvesen, mosolyogva. Ez igaz.
Kecskemétről érkeztek műsort adni. Szörnyűséges volt, pátosz, magyarkodás, dramaturgiailag is bicegős, elfolyó. Néptánc az volt dögivel. Legalább az idő ment vele. (Cegléden nincs annyi talentum, hogy bárki is elkészítse az ünnepi műsorokat? Ezt én nem értem.)
Tavaly jobban igyekeztek. Az idei ünnep elég fénytelen lett. Talán a választási győzelem fényében sütkéreztek? Még azt sem mondhatnám. A Földi-féle meseország még nem jött el. Kár. Vagy nem.
