Valamikor volt egy barátom, akivel messzire kerültünk egymástól, nem csak szellemileg, lelkileg, hanem fizikailag is, elköltözött az ország másik végébe. Nem volt szép búcsú, nem volt összeölelkezés. Egyszer átvert, máskor mást beszélt nekem, mint mögöttem, szóval, semmi nem úgy alakult közöttünk, ahogyan néhány év barátságból ez következne.
Közben megváltozott a világ. Nagyon megváltozott, annyira, hogy rá sem ismerek olykor, s azt hiszem, csak álmodom. Rosszat álmodom.
Elégedetlen lennék? Valójában nem. Van családom, vannak barátaim, van munkám. Nem hinném, hogy ennél kell több, a mindennapokban betartjuk a szabályokat és a vezérlőelveket, szeretnek és szeretünk, beszélünk, s megértik, beszélnek, s megértjük. Hiszen meg akarjuk érteni a másikat, az ő gondja a mi gondunk, és fordítva.
Megváltozott a világ. Kevesebb emberről hiszem, tartom, hogy a barátom, barátnőm. A cselekedetek, a tettek megmutatják, ki az, akire mindig számíthatsz, s ki az, aki csak beszél a levegőbe. Én elégedett lehetek. S tudom, mi a barátság. S tudom, hogy meg kell küzdeni érte. És igyekszem megküzdeni érte, valójában úgy, hogy észre sem veszem. Csak jön minden, természetesen. És nincs mit szégyellnem, azt hiszem. Mert nem akarok több, nem akarok más lenni, mint aki vagyok. S a barátaimban is azt szeretem, hogy ők ugyanígy gondolják.
Mit is szeretnék 2008-ban? Mindent. Együtt, közösen, mosolyogva, nevetve, gondolkodva, cselekedve. Csak ennyit. És ezt kívánom mindenkinek! Ne adja alább, de csak akkor akarjon mindent, ha mindezt együtt, közösen, mosolyogva, nevetve, gondolkodva, cselekedve – és szeretettel, odafigyeléssel – tudja megtenni.
Ehhez kívánok nektek minden jót.
Josephin