Nagyanyám, drága, meghalt. Nyolcvankét évesen, csöndben, negyvenkét kilósan, rákban. Ilyen az élet. Ha én nyolcvankét évesen halhatnék meg, boldog lennék, bár nem tudom, mennyi esélyem van erre, vagy az is lehet, holnap elüt egy autó, fejemre esik egy cserép, lelőnek az utcán... Ki tudja ezt megjósolni? Senki.
Nagyanyám, drága, azt mondta. az élet azt adja, ami jár, s ő apró, pici asszony, nem tudni, mivel érdemelte ki a rákot, a műtétet, a szenvedést, a halált, ily módon. Szinte egy éven keresztül alig evett valamit, folytonosan az ő Istenéhez imádkozott, reggeltől estig, estétől reggelig. Jó asszony volt, rendes és becsületes ember, kit mindenki szeretett. Akkor az Isten hogyan is gondolta, hogy őt ily módon kell kivégezni? Hogyan is gondolta, hogy egy egyszerű asszonynak ilyen véget kell érnie, ki életében végig keményen dolgozott, kinek két gyerek szívta vérét, kinek rossz szava soha senkihez sem volt...
Azóta nem hiszek Istenben, legalábbis nem a papok által képviseltben, azóta nem hiszek sok mindenben.
Valamelyik nap egy érdekes beszélgetésben vettem részt, arról volt szó, az értelmiség mit is akar. Mint kiderült, az értelmiség semmit nem akar, csak nyugalmat, a maga kis fizetését. Hát igen, nem is tudom mit vártam? Mit akartam én itt a virtuális demokráciával, meg a véleménynyilvánítás szabadságával? A francot! Az értelmiség nyugalmat akar.
Hát, legyen neki nyugalom. Sturmgesutz megjegyzése még mindig a fülembe cseng a nagyszünetben kukkoló pedagógusokról. Nem! Nem! Én nem akarom ezt elhinni! Talán mérhetetlen naivitásom az oka neki, de azt gondolom, az értelmiség nem értékelheti le magát ennyire!!!
Nagyanyám meg akart halni. Kár volt megműteni, felesleges volt. Az eutanázia kegyes tisztességét kellett volna alkalmazni, amely mindenkinek megkönnyítette volna a sz utet, amelyet végig kellett járni. A sors nem volt ennyire kegyes. Negyvenkét kilóig kellett lefogyni, imádkozni naphosszat, és túrni a fájdalmat.
Persze az egyház azt mondja, az eutanázia Isten és ember elleni bűntett. Talán igen. Talán nem.
De Isten és ember elleni bűntettről ezer példát hozhatnánk. Legalább ezret. MIndegyikenfelháborodunk, aztán a világ megy tovább, mi pedig megnyugtatjuk lelkiismeretünket, mi legalább felháborodtunk. Igen. Ennyi. Felháborodtunk. Nem nyilvánosan, csak úgy, otthon, az ebédlőasztal mellett. Az is valami. Legalább olykor a lelkiismeretünket megnyugtatjuk. Az is valami.
Pá:
Josephin
