Kissé szkeptikus vagyok azzal, hogy itt belátható időn belül jól fognak menni a dolgok. S ennek oka nem feltétlenül az, hogy ezt senki nem akarja. A világ ilyen, jelenleg a többség a túléléssel van elfoglalva. Magyarország nem a kisemberek országa, sarkíthatnék, s mondhatnám, két fő áramlat látható, a túlélőké és a gazembereké, de ezzel a mondattal valótlant állítanék.
A Kék Újság miért nem indít vitafórumot, miért nem akarja a nyíltszíni kommunikációt? Nem hinném, hogy ez a Kék Újságon múlna, bár van abban valami igazság, amit Simon Emil feszeget, hogy nincs meg az a szellemi erő, amely alkalmas lenne ennek kulturált lebonyolítására, de ott a másik oldal is, szintén nincs meg a szellemi erő a prominens személyiségekben, nincs kellő vitakészségük, felkészültségük. Mert interjút lehet adni, s legfeljebb azt mondja az olvasó, az interjú alanya mellébeszél, hazudik, érdektelen ügyekkel foglalkozik, az újságíró meg partner ehhez.
Tehát nincs szellemi táptalaja annak, hogy egészséges vitakultúra alakulhasson ki. Ha megvizsgálnánk a helyi médiát, akkor azt látnánk, Ceglédről lágy ecsetvonásokkal festenek impresszionista képeket, a tónusok egybeolvadnak, a témák általánosak, feledhetőek. Az indokok közt az újságírók azt említik, Cegléd kisváros, nem lehet mindenkivel összeveszni, nem lehet mindenkiről „leszedni a keresztvizet”. Szerintem nem is kell, de azt tudomásul kell vennie minden közéleti szereplőnek, hogy a sajtónak joga van véleményt mondani, bemutatni, megmutatni, feltárni, elemezni.
A blogon már több alkalommal is feszegettem a civilkontroll kérdését. Cegléden gyenge a civilkontroll. Még nem nagyon hallottam olyat, hogy civil kezdeményezésre megváltozott volna az álláspontja a helyi hatalomnak, intézmények vezetőinek...
A civil szféra csak kísérőjelenség, bizonyos ügyekben fontos (és fontoskodik), de sokkal erőteljesebb a személyes ismeretségek jelentősége, mint sokszor maga az ügy, vagy az ügy sokszor csak a személyes ismeretségek okán oldható meg.
Cegléd valóban kisváros, nehéz lenne arctalanul gyakorolni a civilkontrollt (bár erre jó ellenpélda a blog), arról nem is szólva, a hatalom ragaszkodik hatalmához, legfeljebb dühöng kicsit, de azt mondja, nem a tények számítanak, ha nem nevesíthető, nem megfogható, nem támadható az ellenfél, akkor innentől kezdve hivatalosan a probléma sem létezik.
Ha a hatalom bölcs lenne, akkor kommunikálna, mert az arctalanságnak oka van. Ha a tíz év múlva ismeretlen Réthi Mariból indulunk ki, akkor ma ő a probléma, mert a képviseleti demokráciának a megcsúfolásával, a szakmaiság semmibevételével választották meg igazgatónak. Lehet viszonylagosan is szemlélni az ügyet, mert lehet, jobb igazgató, mint a Nagygyőr Árpád volt, de ilyen indulás után nem nagyon hiszek abban, hogy ő lehet valaha is sikeres igazgató. S a bélyeget nem a blog, vagy a tantestülete, hanem épp az őt megválasztó képviselőtestület sütötte rá, az eljárással, a Wass Alberttel, meg a többivel.
Az emberek zöme Cegléden épp oly megosztott politikailag, vallásilag (és szellemi erőben), mint bárhol az országban. Ha a helyi hatalom bölcs lenne, ha lehetne ismét egy Gubody Ferencünk, akkor tudná, hogyan kell kommunikálni, hogyan lehet előre vinni a város ügyeit, hogyan lehet „ Élhetőbb” várost fabrikálni Ceglédből. Semmiképpen sem a sértett hallgatással, semmiképpen sem az arroganciával, semmiképpen sem az ágálók lesöprésének kísérletével. Mert ez rossz módszer, még ha látszólag csökken is a nyíltan szembeszállók száma, még ha látszólag csönd és nyugalom van is a városban.
A civilkontroll fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Lehet ez névtelen az első időkben, de Cegléden számtalan ember él, akik megengedheti magának a véleménynyilvánítást, a kritikát, ráadásul nekik a szellemiségük, kulturáltságuk, tanultságuk is meglenne hozzá?
Megint az értelmiséget keresem, hülyén megfogalmazva: az igazi értelmiséget, amely képes részt vállalni szeretett városának a sorsából, aktívan, tevőlegesen is. Most persze nem a saját magát kitüntető Márkus János városvédős nívótlanságára gondolok, hanem ennél sokkal nagyobb dolgokra. Azt sem hiszem, hogy állandóan csak a kritikára van szükség, sokkal inkább fontosabbnak tartom az eszmecserét, a kommunikációt, a megoldások keresését.
Itt ez az új, ingyenes, tizenötezer példányban megjelenő újságszerű valami. Állítólag a CKTV munkatársai is benne vannak a kiadásban. De ettől (vagy ezért is) ez az újság nem újság. A kérdés csak az, s ez engem izgat kissé: vajon mi a célja a kiadónak ezzel a kiadvánnyal? Mert ez a kiadvány nem újság. Valószínűleg nem is lesz az soha. Minek enni pénzt rákölteni, ha valószínűleg nem lesz haszna? Egyáltalán mit szeretnének? A katasztrófális Képes Korzó esetében egyértelmű volt a cél. megbuktatni Sós Jánost. Elég gusztustalanra sikeredett az a lap, az írások zöme, de legalább mindenki tudta, mire megy ki a játék. De ott sem volt kommunikáció, ott sem volt párbeszéd.
Fentiek alapján kezdem azt hinni, nincs is igénye a hatalomnak, az értelmiségnek a párbeszédre, a kommunikációra, a civilkontrollra, a problémák megoldására, a város fellendítésére. Botorság lenne azt hinni, hogy az utcán mosolyogva kalapot emelő, fejbiccentéssel egymást üdvözlő polgárok mindig szeretik, vagy mindig utálják egymást. Valójában senki nem haragszik olyan nagyon senkire, csak muszáj szekértáborokba rendeződni, muszáj valahová, valakihez tartozni. Szinte mindenkinek, de azt azért ne felejtsük el, mi vállalható, és mi nem. A politikai betagozódást hagyjuk, aki csak ez alapján akar valahová tartozni, nem komoly ember. Sokkal fontosabbnak hiszem, hogy értékek alapján akarjunk valahová, valakikhez, valamiért tartozni. A nem szemetelők, a nem káromkodók, a nem hazudozók, a nem köpködők, a nem törtetők... táborába. Vagy a másik oldalról nézve: mi a mosolygók, a beszélgetők, a barátkozók, a gondolkodók, a kreatív problémamegoldók, a civilkontrollt gyakorlók, a ... táborába akarunk tartozni.
Engem soha nem a harag, soha nem az indulat vezérel. Mert tudom, az nem vezet sehová. Nekem nincs mit vesztenem sem, hiszen nem vagyok közéleti ember, nem tartozom pártokhoz, egyesületekhez, egyszerűen csak szeretem a családomat, a barátaimat, élvezem a baráti összejöveteleket, a beszélgetéseket, örömmel üdvözlök az utcán is embereket, kiket valahonnan ismerek, akikkel mindig tudok néhány kedves szót váltani. Ettől érzem jól magam. S ez nekem nagyon fontos. De ettől még van véleményem a világról, a környezetemről. S ma már ez is elégg lenne ahhoz, hogy a világ is a fejéhez kapjon olykor.
Josephin
