Ma kivételes alkalom volt, nem mentem dolgozni, reggel elvittem a gyerekeket az iskolába, s egész nap teljesen egyedül voltam itthon. Kis takarítás, rendrakás, néha odaültem a számítógép elé, majd könyvet vettem kezembe, s leheveredtem az ágyra.
Régen volt ilyen jó dolgom, a hűvös lakásban henteregtem, s nem kellett sehová sem rohannom, nem kellett emberekkel találkoznom. Telefonom is csak egyszer csörgött, amikor barátnőm felhívott. Beszélgettünk, kérdezte, hogy érzem magam, s azt feleltem, köszönöm, nagyon jól. Nem tudja, hogy mostanában mindennapjaimat a blog tölti ki, mindig az jár a fejemben, hogy mibe is csöppentem. Mibe csöppentem? Mibe csöppentünk? Én magam sem tudom teljesen, csak egyszer felépült egy virtuális világ, arcok, szemek, szájak jelentek meg benne, különfélék, izgalmasak, s gondolatok. Rólunk, mindannyiunkról, különféleképpen, s ettől izgalmasan, ettől titokzatosan. S ez csak a nyilvános része, mert a nyilvánosságtól elzártan majdnem hétszáz e-mail érkezett a postafiókba. Elégedett lehetek? Teljesen. Annyi mindent tanultam itt a blogon, annyi érdekes, értelmes gondolattal találkoztam, annyi érzelem áradt a sorokból, melyeket soha másképpen nem tapasztalhattam volna meg, soha másképpen nem élhettem volna át. Egyszer talán, majd ha öreg leszek, megszerkesztem ezt az egészet, összerakom napról napra. Talán. Hiszen a XXI. század Magyarországának egy érdekes darabja jelenült meg, egy kisváros mindennapjainak küzdelme, öröme, fájdalma, kiáltozásai, és kiábrándultságai...
Most el kell mennem a gyerekeimért. Befejezem.
Puszi:
Josephin