Kedves Barátaim!
Szeretnék kérni valamit, hogy mindenki nyomon tudja követni az eseményeket. Amennyiben írtok a blogra, azt kérném, hogy a hozzászólást mindig az utolsó bejegyzésemhez tegyétek meg, legfeljebb visszautalva egy-egy előző témára, hogy mindenki könnyebben tudja követni a dolgainkat. Köszönöm.
Örömmel veszem, hogy nem állt meg az élet, s továbbra is jönnek a hozzászólások, továbbra is határozott véleményetek van a ceglédi eseményekről, a világról. Így van ez rendjén, bár azt sajnálom, hogy a másik oldalról nem kerülnek elő vitatkozni, érvelni hajlandó lányok és fiúk. Az pedig előbbre vinne valamennyiünket. De lehet, hogy túlzottan türelmetlen vagyok? Nem is tudom.
Sternbergia hozzászólása kapta meg a szememet, amelyben a politikai bal- és jobboldalról fogalmaz meg karakteres véleményt. Én azt hiszem, aki még ma is hisz a politikának, a politikusoknak, az nyilván nagyon naiv. Egyes elmélkedések szerint a magyar nép legnagyobb ellensége önmaga, 1945-től kezdőden meg sikerült oly mértékben összekutyulni saját történelmünket, hogy értelmes ésszel is legalább kétszáz év kellene ahhoz, hogy kiderüljön a valóság. Ehhez persze most legkevésbé van itt az idő. Az igazi történészekkel nem törődik senki, a botcsinálta történészek meg valamelyik nagy párt árnyékában beszélnek összevissza, a napi pártérdeknek megfelelő hülyeséget.
A politika meg akarja erőszakolni a történelmet, s ezen a rendszerváltozásnak nevezett „össznépi lopd el gyorsan” című társasjáték nem sokat változtatott. Antal történelmi felelőssége nagyon nagy, elszalasztotta azt a történelmi lehetőséget, amikor lett volna módunk rendezni dolgainkat. Nem tette meg, sőt, gavallér módon a külföldi tartozásainkra is azt mondta, nem kell nekünk elengedni, átütemezni, mi kifizetjük, mert mi csöcsös-tökös magyarok vagyunk. A katasztrófális minőségű kárpótlásról és privatizációról hozott törvény megint nem sokat segített rajtunk. Az emberek zöme kimaradt mindkettőből, s csak az a szűk réteg profitálhatott a javakból, amely mindig épp hatalmon volt. Mennyi botrányra is emlékszünk? Sokra. Tocsik Márta, Princz Gábor, a Mezőbank ügye, Torgyán, Szabadi... Sokra emlékszünk, s ezek a botrányok mindenféle színű pártot érintettek. Felelős, elkövető, bűnös persze ritkán akadt, mert ma Magyarországon nem nagy divat börtönbe vonulni a politikai posztokról. Folytathatnánk a sort a bíróságokkal, ügyészségekkel, rendőrséggel, s a vérmes állításokkal, hogy ki melyik pátnak volt a babája, ki melyiknek feküdt le, hogy maradjunk a prostituálódásnál. Szabadságban reménykedtünk 1990-ben, s megkaptuk. Túl sokkal többet nem. Mert a szabadság csak akkor van, ha nem pusztulsz bele az éhenhalás elleni küzdelembe, ha nem stresszeled magad agyon a munkahelyed miatt, ha be mersz menni a könyvesboltba egy-egy könyvért, moziba, színházba is eljutsz rendszeresen, az évi egyszeri tisztességes színvonalú nyaralást ugye nem is említve. A szabadság valahol itt kezdődne, de a rendszerváltás nem ezt hozta el nekünk, hanem a létbizonytalanságot, a félelmet, a hallgatást. Nem egészen az orbáni lózungok szerint mondom ezt, hanem a politikai elitnek nevezett társaság felelőssége kapcsán. Csak azon az alapon, hiszen aki kicsit is rálátással bír a mai magyar gazdaságra, legszívesebben főbe lőné magát. Midegyik politikai éra megpróbálta leszakítani magának a legnagyobb hasznot, s mindegyik dobott valami koncot, ki többet, ki kevesebbet a köznépnek. Így ment és megy ez országosan, így ment és megy helyi szinten is. A pénz és hatalom a legfontosabb. Mi meg tizenhét év alatt elfelejtettük, hogy megkaptuk a szabadságot. Megkaptuk a jogainkat (kötelességeinkre nagyon nem kellett felhívni a figyelmünket, mert a többség normálisan dolgozik), de elfelejtettünk beszélni, elfelejtettünk küzdeni, harcolni igazunkért, mert mindenütt a helyi potentátok lettek az urak. Egy iskolaigazgató épp úgy megkeserítheti az ember, a közösség életét, mint egy polgármester, egy vállalkozó, cégvezető, stb., ha csak az önös érdekei vezetik, vagy alkalmatlan a vezetésre, mert csak bábu. Mennyi ilyen történetet tudnátok mesélni, konkrét eseteket, konkrét személyekről? Biztosan sokat. Tehát tizenhét év alatt kialakult egy irányító réteg (nézzétek meg, hogy a személyek alig változtak), kialakult a holdudvar, s kialakult a bábszínház. (Most visszaolvastam, amit eddig írtam, s bizony szívesebben írnék a tangáról, a harisnyatartóról és a csábítás gyönyörűségéről!)
A többség pedig nyalogatva sebeit, tűrt, és tűr. Megfélemlítve a munkahelyén, egyik hónapról a másikra élve, hallgatásba burkolózott. S most jött ez a blog, amely ugye a legszelídebb fegyver a világon, mert csak szavakból áll, még képeket sem tettem fel rá, itt ez a blog, s most konkrét esetekkel kapcsolatban előtör az eddigi fájdalom, a hallgatás, a megalázottság fájdalma, formálódnak a szavak, mondatok egymás után, s kialakul egy közös képünk a világról, Ceglédről. Nem feltétlenül azért, mert mi bárkire is haragudni akarunk, egyszerűen csak úgy gondoljuk, elegünk volt a hallgatásból, az elhallgattatásból, s leírjük, amit gondolunk. Néha sutácskán, néha fájdalmasan, néha dühösen, néha kíméletlenül. Mert azt akarjuk, mindenki tudja meg, elegünk van a méltánytalanságokból, elegünk van abből, hogy nem vesznek semmibe bennünket, főnökeink, a városvezetés, a politika. Mi is megkaptuk a szabadságot, s most naponta odaülünk a számítógép elé, s élünk a szabadságunkkal. Nem utcaköveket dobálunk, nem autókat gyújtogatunk, nem verjük üvöltve mellünket, hogy mi vagyunk a legklasszabb magyar emberek, nem vádaskodunk, hanem egyszerűen csak leírjuk azt, amit tapasztalunk és gondolunk a világról, Ceglédről, bizonyos ceglédi emberekről. Izgatottan figyeljük a reagálásokat, s őszintén örülünk annak, ha valaki okosat ír, emberül ír, bátran ír. Mert itt mi nem versenyzünk egymással, nem veresenyzünk helyi kiskirályokkal, nem versenyzünk a városvezetéssel – csak élünk a szabadságunkkal, s így ismeretlenül is egyre jobban megkedveljük és védjük egymást.
Lehet, hogy ez nem tetszik mindenkinek, de erre csak azt tudjuk mondani, éljen ő is a szabadságával, s ne klikkeljen erre a blogcímre, bár gyanítjuk, a kíváncsisága az önmegtartóztatásnál sokkal erősebb.
Tehát mai naptól kezdve élünk szabadságunkkal. Szeretve és tisztelve egymást. egyelőre csak ennyit akarunk. Aki nem így gondolja, kérem javítson ki, mert most fedeztem fel, elragadtatásomban mindneki nevében írtam. Bocsánatot kérek ezért. Tehát javítsatok ki. És szép álmokat mindenkinek!
Puszi:
Josephin
