Végre szombat van, letudtam az ebédet, már a pihenésnek jut a főszerep.
Volt egy érdeklődő, aki azt kérdezte tőlem e-mailben, mi bajom van a vallással, az egyházi iskolákkal, s egyáltalán miért foglalkozom én az iskolákkal, mikor nem vagyok pedagógus. A kérdés jogos, igyekszem érthetően megválaszolni.
A vallással semmi bajom sincs, talán egyikkel sem, bár ha mindenképpen vallását gyakorló embernek kellene lennem, ki tudja, melyiket választanám. Pontosabban fogalmazva azt mondhatnám, erről nem kívánok nyilatkozni, épp azért, nehogy mások vallásos érzületét megsértsem. Tiszteletben tartom azt, ha valaki hisz valamiben, de ezt a tiszteletet fordítva is elvárom.
Nagyobbik fiam két évet húzott le egyházi iskolában, itt Cegléden, meg is mondom, a „Refiben”, s elég is volt. A nagyszülők akaratának „engedelmeskedtem”, de megbántam. Arany Zsolt igazgatósága alatt még az a maradék normális iskolajelleg is elveszett, ami előtte megvolt. Tehát – visszatérve az eredeti kérdéshez –, semmi bajom a vallással, a vallásos emberekkel, de az egyházakkal szemben már komoly fenntartásaim vannak. Nem akarom mondandómat tovább cifrázni, ha valakit mégis érdekel a véleményem, akkor leírom.
Az iskolák, különösen az általános iskolák már nem nagyon érdekelnek, csak nagyon közvetve, a testvérem által vagyok érintve ebben a témában, viszont a közéleti megközelítése ennek a kérdésnek, már okot adhat a polémiára.
A Fidesz köztudottan egyházi támogatással működő párt, bár ez még nem lenne baj. De mint az első megszólalásomban írtam, másodállású polgármesterünk csak átmenetileg tekinti magát polgármesternek, hiszen meghagyta magának a menekülési útvonalat vissza a Katolikus Általános Iskola igazgatói székébe. Kicsi az önbizalma? Realista? Nem tudni, és senkit nem is érdekel, az viszont már felettébb gyanús az egyházi befolyással kapcsolatban, hogy Cegléd Város Önkormányzatának Oktatási Bizottságában meghívottként vagy külsős tagként ott ücsörög Lizik nagytiszteletű úr, néha Arany úr, a Katolikus Iskola részéről is valaki, akinek nem tudom a nevét, a Táncsics Iskoláért az a Naggyőr Árpád lobbizik, akit már ezer éve le kellett volna váltani igazgatói tisztségéről, mert egyetlen épkézláb mondatot sem képes hiba nélkül elmondani. A Várkonyit nem tudom ki képviseli, vagy képviseli-e egyáltalán valaki. Furcsasága ennek az ügynek csak az, hogy a két önkományzati iskola ügyeiről folyó tárgyalásokon mit keresnek ott papok, egyházi alkalmazottak, hogy Földi László katolikus polgármesterünk befolyását már ne is említsem. Valószínűleg csak a saját érdekeiket képviselik, személyes kapcsolataikat mozgósítják, valamilyen szinten belelátnak a két önkormányzati iskola életébe, tehát helyzeti előnybe kerülnek. Az önkormányzat mindenféle torz magyarázatok alapján asszisztál ehhez, s a zártan működő, csak a pénzért ácsingózó egyházi iskolák pedig röhögnek a markukba.
Emlékszem arra, amikor a Református Iskola igazgatóját, Szigedi vagy Szegedi Györgyöt, már nem is tudom pontosan hogyan hívták, nem választották meg újra igazgatónak. Egy barátosném dolgozott ott, s elborzasztó részletekről mesélt, hogy a papok meg a régi igazgatót nem kedvelő álszent pedagógusok miféle aljas praktikákat követtek el, nem törődve sem a tantestület, sem más véleményével.
Az Arany Zsolt jobb? Betette a seggét az új iskolába, amit nem ő épített, verte a mellét kifelé, milyen szép, milyen jó, miközben a régi igazgató mellett álló pedagógusok és egyéb alkalmazottak elmenekültek az iskolából. Például az a Hubertné (vagy Hujbertné) lett az egyik igazgató-helyettes, aki barátosném gyerekén állt bosszút, mert a szülővel összekülönbözött. Magas erkölcsi mércét követve mindent elkövetett a Szegedi úr megbuktatására, ő is, a papok is.
Másik barátosném a Várkonyival járta meg, amikor a Kozma Attila volt a főnök. Szóval, nehéz ügyek ezek. A Táncsicsot a régi presztízs tartja életben, a két egyházi iskolát a többségében divatból vallásos szülők, a Várkonyi meg még mindig nem tért teljesen magához a „Kozmatitisből”.
Jó lenne már, ha valaki végre hozzászólna ezekhez a dolgokhoz, mert teljesen úgy érzem magamat, mintha folyamatosan magamban beszélnék. Szeretek beszélni, ez rendben van, de szeretném, ha valaki néha válaszolna. Ne csak úgy, mint a férjem, az újság mögül, hanem figyelve, érdeklődve.
Puszi:
Josephin
