Olvasom ezeket a bejegyzéseket. CSodálkozhatnék is, de nem teszem. Nincs min csodálkozni. Csak körülnézek a világban, a baráti körömben, s megdöbbenve látom, hogy valami nagyon elromlott. Féltékeny, zsaroló feleségek, máshol a férjüket kizsigerelő, kurválkodó feleségek, megint máshol feleségüket megcsaló, hazudozó férjek, fél- és negyedbarátságok, fél- és negyedhaverságok, fél- és negyed emberi kapcsolatok...
Valami nagyon elromlott, s ennek köze nincs a politikához, a nehéz vagy könnyű élethez. Ennek az intelligenciához, a kulturáltsághoz, az emberséghez volt köze valamikor, addig, amíg ki nem ásta mindenki a csatabárdot, s mindenki meg nem kereste magának az aktuális ellenséget.
Meg a tisztelet, a megbecsülés, a szeretet hiányának is köze van hozzá. Nem tiszteljük, nem becsüljük meg, nem szeretjük eléggé sem párunkat, sem kedvesünket, sem barátainkat, nem is szólva az idegenekről, az ellenségekről, ha egyáltalán tényleg vannak ellenségek.
A véleménynyilvánítás mocskolódás, átkozódás, a kritika szervezett lejáratása a másiknak, a normális közbeszéd, a normális gondolkodás ma szitokszó. Mert kell valahová tartozni, egyházhoz, párthoz, kocsmai bandához, drogosokhoz, buzikhoz, zsidókhoz, cigányokhoz... s aki nem az én brancsomban van, az ellenség, azt meg kell ölni, el kell pusztítani, meg kell vádolni?...
Azért szeretem a blogot, mert mindenkinek van lehetősége megvédeni álláspontját (ha van neki ilyen szörnyűsége), itt le lehet írni mindent – de.
Én azt látom másfél év távlatában, itt zömében normális emberek „fordulnak meg”, akiknek véleménye van, s nem szitokszavak gyűjteménye. Sosem felejtem el a „kukkoló pedagógusok” szlogent. Ez számomra sokkal félelmetesebb volt, mint amikor valaki egy konkrét ügyben, konkrét névvel megírt egy történetet. Mert ez a szlogen általánosított, ti és én, ti és mi. S mivel ti a másik oldalon álltok, mindegy is hol, csak kukkolók, agresszorok, árulók, hazátlan senkik lehettek. A tisztelet hiányzik ebből a mondatból, a másik tisztelete, hogy talán neked is lehet igazad, te is lehetsz jó ember.
Én nem ismerem személyesen Réthi Máriát, de egyetlen egyszer sem írtam azt, hogy eleve rossz ember lenne, legfeljebb nem értek egyet a döntéseivel. És ennyi. A világot a blogon keresztül nem váltjuk meg, de tudom, hogy sokan olvassák. S ennél több nem is kell.
Egszer, amikor majd lesz egy szép, új világ (ami már lehetett volna hamarabb is, s mi már nem valószínű, hogy megérjük), az emberek, a magyar emberek rájönnek, hogy nem ellenségeket kellene keresni, hanem barátokat, nem bezárni, kisajátítani kellene szerelmünket, hanem szeretni, megőrizni, tisztelni és segíteni. Barátokat nem érdekeink miatt kellene „tartani”, hanem mert jól érezzük magunkat együtt, s bármit, feltétel nélkül megteszünk értük...
Egyszer, amikor majd lesz egy szép, új világ, akkor mi már nem leszünk, csak elmondják gyerekeink, unokáink, hogy voltak a közelmúltban is gyökereink, de jobb lenne elfelejteni őket, de mégsem dobják ki a fényképeket, a videokazettákat, a dvd-ket, mert ők addigra már tudni fogják, hogy mi a tisztelet, a barátság, a szeretet, és a megbocsátás.
Csupa közhelyről írtam, bármelyik templomban fel lehetne olvasni, de ha én kijövök egy temlom ajtaján, akkor is ugyanazt gondolom, akkor is ugyanazt érzem, akkor is ugyanazt teszem, mint bent. Ehhez nekem nem kell imádkoznom sem, zászlót lengetnem sem.
Talán túlzottan sokat beszélek. Lehet. Elismerem. de nekem nincs egyetlen ellenségem sem, mert nem gyűjtöm őket, bárkivel tudok beszélgetni, ha akar velem beszélgetni, bárkivel megtalálom a hangot, ha ő meg akarja találni. És nem több.
Valami nagyon elromlott, de látom a vágyat is, hogy megjavuljon. És ezért nem agggódom.
Semmiért sem.