Amikor úttörő voltam, nehezen viseltem az agymosást, nagyon nehezen, mert én már akkor sejtettem, nem mehet ez így tovább. Aktív sportolóként, miközben bősz koncentrálással ütöttem a pingponglabdát, közben ott motoszkált az agyamban, hogy engem most agymosnak. A kirándulások, túrázások alkalmával is ez volt a gyanúm, Csillebércen és Zánkán meg aztán beteges félelemmel tekintgettem körbe, most vajon ki lesz az, aki furmányos módon mosni fogja az agyamat, úgy, hogy észre sem veszem. S mindezért még fizetnem sem kell.
KISZ-tag nem is voltam, addigra nem volt kötelező, legalábbis már akkor felütötte iskolámban a gaz liberális szemlélet hét sárkányfejét, s nem volt kötelező belépni az alapszervezetbe. Persze minden KISZ-gyűlésen ott evett a fene, meg minden bulin, minden kiránduláson, pusztán csak azért, mert ott volt az összes akkori barátom. A KISZ-titkár, aki egy nagyon csúnya és nagyon utálatos, de gyáva fiú volt, pattanásos bőrrel, fekete SZTK-keretes szemüveggel, beült a sarokba, s körmölte a KISZ-taggyűlés eseményeit. Nem tudom hogyan csinálta, hiszen soha nem történt semmi KISZ-es esemény, egyetlen szó sem hangzott el KISZ-ről, pártról, politikáról és a baráti szövetségesekről, de a napló mindig rendben volt. Internacionálét is énekeltünk jeles ünnepségeken, és tényleg az a harc volt a végső, már tudjuk...
Hülyéskedhetünk itt, tényleg, s azzal sincs semmi baj, hogy utáljuk az előző rendszert, én sem rajongtam érte soha, nem voltam KISZ-tag, párttag, de találkoztam velük, kommunikáltam velük, mint utólag megtudtam, spicli is volt közöttünk, nem is egy (bár csak sejtem, kik lehettek), találkoztam szürke emberekkel, gazemberekkel, de tisztességes emberekkel is...
Nem hinném, hogy szeretnünk kellene az előző rendszert, annak meg különösen örülhetünk, hogy Rákosi idején nem éltünk, mert akkor a „blogolás” miatt nyilván halál, legalábbis kemény börtön járt volna. Ugye nem ilyen a mai rendszer? Ma már szabadság van? Az van. Bízzunk benne.
Azt írod kedves Meggyvágó Madár, „Csak nálunk pejoratív az, ha valaki magyarkodik”. Igen, az. Ha valaki magyar, azzal semmi baj nincs, a magyarkodással már több. Az identitástudat erősítéséhez nem elég felvenni a Bocskai-mentét, hangosan kimondani azt, hogy Isten, haza, család, pusztuljanak a kommunisták, a zsidók, a cigányok... Ennél több kell. Az országnak működnie kell, teljesen mindegy, milyen színezetű a kormánya, de lehetőségeinkhez mérten a legjobbat kellene kihozni magunkból. Ez nem megy. Ez sem megy.
Mindenkinek van véleménye mindenkiről, s ez nem gond, de az előadás módja sokszor már igen. A nácizmus és a kommunizmus rémtettei tényleg azonos kategóriát jelentenek, de nem olyan túl sokan élnek már, akik be is tudnak számolni erről. A politika megvárja, míg ők is meghalnak, a politika azt is megvárja, amíg a volt besúgók is meghalnak, a volt párttitkárok is meghalnak, amíg mindenki meghal, aki 1990 előtt született, s akkor majd a történészek szabadon beülhetnek a titkos levéltárakba, s megírhatják tudományos munkájukat a ”Szocializmus története Magyarországon, 1945-1990” címmel. Na, ez nagy szégyene a mai magyar közéletnek, a mai magyar politikának. Ezen sem ártana elgondolkodni.
Most pedig bemásolom ide az úttörők 12 pontját. Vannak benne baromságok. És vannak benne normális dolgok. Így ment ez régen. És megy mai is. Baromságok és normális dolgok.
