Holnap kedd. Hosszú volt ez a hétvége, család, barátok, csöndes ebédek, szolid vacsorák. csevegés, emberi viszonylatok. A férjem azt mondta, örökké így kellene lennie, megállítani az időt, s kivárni, míg olyan lesz a csillagok állása, mely mindenkinek kedvező.

(De én azt mondom, hagyjuk inkább folyni az időt kicsit. Réthi Mária, Csuti Emese, Fernengel Katalin. Már a helyükön. A szőke szépség is nyert, a jövőben mint Cegléd város jegyzője. Az idő meg folyik tovább, s ez a csönd csak a kételyeket erősíti, a kérdéseket szaporítja. Nem múlik el nap, hogy ne kerüljön szóba, ne legyen téma munkahelyen, egy presszó teraszán, a bolti bevásárláskor, vagy csak az utcán összefutva.)

Hétvégén sokat sétáltunk, kézenfogva, mint a szerelmesek, gyerekek nélkül. Hátha találkozunk valakivel a nagyok közül, hátha beszélhetünk néhány szót (hiszen a férjem sok városi vezetőt ismer, régről és mostanról is), de nem találkoztunk senkivel, csak a gyerekeket ünneplő felnőttekkel, ficánkoló, kipirult gyerekekkel, templomba igyekvőkkel. (Ugye most van mit meggyónni, most szükség van a papok feloldozására, Isten remélt segítségére? A virtuális búcsúcédulák már kiosztva, mindenki vegyen szükséglete szerint, s emelje fel az égre ájtatos, átszellemült tekintetét). Hátha a Jóisten tényleg megbocsát.

(De itt nem ér véget a történet. Biztosan nem, csak most nem folytatódik.)

Josephin