Elfáradtam, hülye hetem volt. Talákoztam egy csomó emberrel, az egyik egy cég főnöke volt, aki olyan szemekkkel nézett rám, hogy még én is elpirultam, pedig nem nagyon szoktam, hiszen ismertek. Ráadásul szakállas volt, s egy irdatlan aranyláncot hordott a csuklóján. Persze nem köttetett semmilyen üzlet vele, pedig nem árult rossz terméket. De én ezzel úgy vagyok, hogy az a termék mégsem lehetett olyan nagyon jó, mert ennek a disznónak (már bocsánat!) benne volt a lelkének lenyomata.

A héten egyszer beültünk a barátnőmmel a Délibábba kávézni, s úgy elszaladt az idő. Tele vannak az emberek problémákkal, s ez engem egy kissé megdöbbent. Ha jó a fizetésük, akkor nem jó otthon, ha jó otthon, akkor betegek, ha nem betegek, akkor meg nem jó a fizetésük. Semmi nem tökéletes.

A héten tanító célzattal megfogta egy férfi a kezemet, az övé nagyon meleg volt, az enyém nagyon hideg, már azt vártam, kicsapnak a villámok, de nem történt ilyesmi, tanultunk valamit, legalábbis azt hiszem. És jót beszélgettünk, ami inkább fontosabb. Talán nem is látom soha többé, ez is lehet, de akkor sincs semmi. Gondolom.

Életemben először elmentem egy 3D-s moziba. A végére megfájdult a fejem. Érdekesnek látszott, bár mást vártam, azt hittem minden 3D-ben megy, de nem. Olyan volt, mint az élet, van, ami csak 2D. És olyan is, ami 1D. Tehát semmivel sem lettem okosabb, mindig elhűl a kávém, pedig forrón szeretem, de soha nincs időm forrón meginni, vagy csak ritkán.

Holnap átmegyek Kecskemétre egy régi osztálytársamhoz, lelkileg kell támogatnom, mert válik egyetlen férjétől. Nem is tudom, ki jár rosszabbul, az én édes barátnőm, aki egy tünemény nő, de képtelen egyedül megélni, vagy csélcsap férje, aki nagy gazember, de valahol mégis érző lélek.

Elhatároztam, hétvégén be sem kapcsolom a televíziót, csak könyveket fogok olvasni, egyedül leszek, családom összes tagja valahol máshol lesz, fontos ügyekben, ahová nem kellek. Ezt meg is mondták, s ez teljesen jól van így, én is megmondom, ha épp nincs rájuk szükségem. Persze mindig szükségem van rájuk, a morgásaikra, a kedvességükre, a mosolyukra, a nevetésükre, de ezt nekik nem kell tudni. Persze, menjetek drágáim, ahová csak akartok, nem kell túlbonyolítani a dolgokat, félni sem fogok, és unatkozni sem.

Ma belenéztem a tükörbe (ezt úgy mondom,mintha ez nem fordulna elő velem naponta többször is), s meg kellett állapítanom ,felettem is telik az idő. Persze csak én veszem még észre, de nincs mit tagadni. Egyébként is felesleges bármit tagadni, úgyis kiderül előbb-utóbb. De én is szép akarok maradni, szépnek akarok látszani, és okosnak, mint mindenki. Mi is lesz ebből? Nem tudom, de nem is érdekel.

Végre hétvége jön. Csodálatos magány, csönd, nyugalom. Nincs is ennél jobb. De azért majd benézek hozzátok néha.

Pá:

Josephin